muckypup

a rejtőző gyerek aki voltam

faleveleket dobált a magasba

hullott a hajamba ragadt a

recsegő avarba ugrálva

a váróteremben az apró csempéket számolom

a kovácsoltvas utcai lámpákkal álmodom

a sejtelem sárga és világít az utakon

csövesek fekszenek hogy miért, azt nem tudom

elázott kutyáknak illatába vesztem

ruhák közt rám túl nagy pulcsikat kerestem

rám ne tapadjon más mint a képzelet

a valóság úgyse ér semmit 

a felnőttek szépek,

a felnőttek túl szépek

és komolyan vehetetlenek.

nyikorgó dohos padlásokra jártam

csendemet elfeledt helyeken találtam

porcicák szállottak, beszűrődött a nap

apróak voltak és szétfújtam mindet

pörögtem velük míg elszédültem végre

leveleket bontottam, széttéptem, az erek

maradtak csak és botokat szúrtam a földbe

falakról a vakolatot kapartam, a szirmokat

tépkedtem mindenhol pitypangokra és

pipacsokra leltem.

gyűrött ruháimat vasalni nem hagytam

a szekrényből az összeset széjjel dobáltam

alájuk bújtam és vártam,

és vártam, 

és vártam,

hogy megkeressenek.

ujjaimra száradt a viasz, a ragasztó,

a tűzön átnyúltam, a gyurmát kerekre görgettem

elhullott legyeknek csináltam kórházat, temetőt

hidegnek éreztem mindig a lepedőt

az emberek meg csak beszéltek,

csak beszéltek,

csak beszéltek,

nem is figyeltem

nem is érdekeltek.

holdkóros...

csipkerózsika...

elveszett...

a boldogságot mindig elsírtam

a szomorún mindig csak nevettem

már az elején tudtam mindennek

hogy én voltam mindig

akinek a valóság túlontúl fájt

ezért nem is oda figyeltem

néztem az ablakot az iskolapadban

míg csettintettek a fejem felett

egészen addig voltam szabad

míg a fejembe volt, míg álmodtam

ha másoknak kitettem,

szagatták, rombolták, amit lehetett...

hogy lehet ilyen igaz szívet

nem észrevenni, hogy lehet átlépni

a szenvedőn és dícsérni azt, aki nem merte

odaadni mindenét, hanem csak játszotta

erős büszke mosolyát s a javak körégyűltek?

nem vagyok én senkinél jobb, se okosabb,

mégse vagyok kevesebb se, amit érzek

mások azt mondják, felejtsek

de én csak hagyom eltűnni a szavakat

tudom, hogy a reggelek, az esték szépek

el is nézném egész nap a semmiséget

a távoli érintetlent ami maradt

és megtanulok fél szívvel élni mint mások

félig odaadni magam, félig mosolyogni,

félig sírni, hogy többé nem bánthassanak...

most hagytak el igazán

talán így kellett lennie egyszer

már értem a zenét, a verseket, a szerelmet

későn jönni rá nyomorú emberi dolog

amikor minden megtalál olyan láthatatlan, hamar

túl korán kelek, túl későn fekszem

szememben már minden élet ugyanúgy dobog

emeli a tüdőt és viszi a vért, de mit akar...

hazaérni lenne jó, amíg még fiatal

vagyok és rám nyílik a tavasz egyre

az lenne vígasz, ha szeretne ő is úgy engem

mint ahogy én őt,

zilált, álmodó koponyám süllyedni hagyná

a könnyű, cirógató ölébe

vagy kiszakítana örökre, belökne egy bokorba

és már nem lenne semmi menthető,

onnan úgy kelnék föl, hogy mögöttem már

csak elfeledett súlyom maradna.

nem bántottál, csak leejtettél

nem vesztettelek, csak eltűntél

szerelmes vagyok én, vagy csak

a világba egyedül-e?

virágba borítanám a fákat

úgy érkeznék mindenhova,

mint a tavasz minek zene füle

körbejár mikor halványon látlak

vérvörös élet vagyok, ott ahol

a fájdalom könnyé fordul,

a könny meg elvezet, hova lepereg

tüzes sós bőrön át a semmi világba

hol nem lehetek megalkuvó,

felforgató, szívbe hasító monszun

negyven napig esik, aztán megint szeretek

én vagyok a néhai jó nap imája

háttérbe költözök és fényt viszek

most már nem vagyok más, csak hírvivő

hogy halál után is van élet

bárki vagy, a barátod leszek

elmondom mindenkinek:

milyen jó helyen vagy a szíved,

a fejed között az arcodon

ha odafigyelsz a halk természetbe

honnan hoztad magad és viszed

metamorf testedben a súlyt végig

bár tudnál velem lenni, ahogy egyedül

bár tudnál magad lenni, bár valaki

úgy szeretne, hogy egy életre

megszeretnéd magad te is.

szemedben van minden, ami egység

értelmed magadból ereszd ki és keresd odakint,

amíg lehet, így van csak értelme

belülről kell előhozni, megcsodálni

hogy mi vagy, továbbadni, használni

a kezedben a kincseket, gyarapodni

forgatni az életbe, amíg van mit,

amit nem lehet szavakkal kifejezni:

csak érezni lehet.

kéretlenül mászott be a telihold

a lábamnál a nagy csúnya szekrényen

simult tiszta fehér festéke az éjnek

olyanfajta hold ez, mi ittasan látogat meg

önnön fennségében mértéktelen kábul

fátyol akad mindentudó szemére

engem bámul a szoba sarkábul

akinek mellkasán gyógyítottam kezem, érte

szomjazom s a jövőbe innám magam

bár a napok unos-untalan hátukon visznek

apró szenvedő nyaram hadd fájjon, amíg...

lélekben matematika nincs, csak az egy,

csak a minden... beékelem a messziséget

újra, sírásom nevetéssé torzul hajnalig

vagyunk így egy páran, kincsem...

hogy olyanok vagyunk, mint a hamis, beteg kutyák

akiket lelőni lenne okosabb...

a boldogságot is csak úgy kitalálták,

pár napig keresem a párnám alatt,

aztán kimosom belőle a könnyem,

az izzadásom és azt nagy dolgot, ami nincsen...

menjek Afrikába fotózni a piramist?

mer' ott olyan jó meleg van,

és másoknak sokkal rosszabb, mint nekem.

keressek szeretőt a szép esőáztatta

utcába, elveszve részegen... lássak belé valamit

az esernyő alatt, ami olyan otthonos, meleg,

s kapjon el a nevenincs ismerős melankólia...

és törjem az ajtót be otthon, taknyosan,

sebesen, mert magamat megint összetörtem...?

Pedig hogy tudtam már az elején!

higgyek másoknak és gyűjtsem a papírt,

a suskát, a lóvét, amin a világ csúszik hanyatt

mint a visító gyerek a csúszdán, visítanak

mint a disznók mikor közeledik a jutalomebéd,

rázzam magam mint a páva, hogy nekem van,

és hazudjam hogy én el nem adom magamat

még a halálnak se,

mert én megfizetem az atomfizikust,

hogy hajlítsa úgy a teret, meg az időt húzza szét

hogy a jó nagy seggemmel mindenhova

odaférjek, ahol jegyet foglaltak nekem

a szomorú emberi sorsra, minek végén ott a remény...

higgyem én el magamról, hogy valaki vagyok,

hogy meg nem halok, hogy mindenhol van értelem...?

Nem, nem, és nem!

Én jobb szeretem a halált, mint az életet,

mert az élet, ami bűzlik, ami hazug, a halál csak leveti

magáról a végén, mint a koszos ruhát,

mert minek az... ezt kell tudni: lefejteni lassan

a görcsbe rándult kapaszkodó ujjbegyeket

szépen sorban onnan, ahol minden vágyam

ragaszkodni... és hagyni a szép zuhanást

történni, mert minden egy felé gravitál...

alázatosan meghagyom az életnek, csak tegye

a dolgát halkan, és én mindent elviselek...

megtanultam, odébb van a helyem: azok közt

akiket elfelejtettek, odébb raktak, észre se vettek.

huszonnégy évet gyászolok és haragomat

nem tehetem sehova, csak a titkos füzetekbe,

a mocskos tollak belébe, és elsírhatom,

hogy:

túl fiatal vagyok, túl vidám, túl elveszett, túl szomorú

s ha már belémvágtak, nem nyithatom ki a szívem

bárcsak leköphetném, lenyomhatnám apró súlyommal

a földre, megforgatnám a homokba, hogy jó sáros legyen,

össze a mocsokkal, bárcsak kitehetném az esőre,

hogy rá is szakadjon, ázzon el, sírjon, könyörögjön

az ajtóm előtt mindaz, akit túlságosan szerettem!

Soha nem bántanék senkit, mert akire ránézek

azt átölelném, mert sorsunkban megyünk előre,

egyhelyre terel minket, aki terel, én szeretek,

igazán tudok már szeretni...

csak hova tegyem a szívemet...