muckypup

A sablon börtönében csontfalak,

benne a fejem, s abban nyüzsgő halak,

oda-vissza ficánkoló szürkeségek,

valamit mondani akarnak, de nem beszélnek.

Adtam nekik sok vizet és kenyeret,

hogy ússzanak, hogy csak úgy létezzenek...

semmi kínjában a kíváncsiság megszökött:

vajon mi lehet az üveggömb mögött...?

Hagyjuk most a hazug a meséket... 

Hogy makulátlan teremtett téged
Az isten, 
A nevesincsen.


Te vagy csak az egyetlen isten,
Apád-anyád összefeküdt, s innen
Jött az élet,
Egyszerű történet.


Így lettél végül, te istenállat fia,
Tökély világ torzszülött bakija,
Vagy csak
Torzvilág tökélye vagy.


Ne is keresd odafent magad,
Ugyanúgy törlöd a valagad,
Mint az isten,
A nevesincsen.


Így szeretlek, tisztán a mocsokban
Ahogy anyád-apád csinált titokban,
Rövid az élet,
Így szeretlek téged.

Ameddig állnak a falak,elébe állnak, ha süt a nap,

árnyékában éhes tömeg,

üres kezek, üres kezek...

Ameddig állnak a falak,

nem tudják, hogy szívük alatt

hordozzák magját a napnak,

- színekről beszélek a vaknak...

Ameddig állnak a falak,

üres műanyag minden falat,

nem tudják, hogy mind fényevők,

a fény bennük minden falat ledőlt.

Rövid kis létemet

találom a szédítő égigérő fákban,

földbegyökerezek

a talajban, nem ereszti a lábam

a gömb, amire egyszer

meghalni születtem, s tehetetlen létben

én vagyok az ember,

ki megkövült a testben és a vérben,

eltörpülten állok

egy titkos rendszerben, semmit se látok

- de adok egy virágot,

szívd/engedd be a szépet, nődd túl a világot!

Várom a buszt hétfő este,

nyolc óra van,

a levegőnek könnyű teste

az orrjáratomban,

a munka utáni transzban

feloldódok,

mert de jó, de jó, hogy vége van,

a nap halott,

ez is jutalom, nyugtázom

a semmittevést,

s várom, de várom, hogy otthon

mi belül emészt,

a párnába nyomjam lecsukott

szemmel, hogy a kedd

egy újabb hétfő, újabb unott

muszáj-felkelned,

a szerda kedd utánzat,

a csütörtök meg...

s hol van a péntekízű nap?!

Ne is kérdezd...

De mindennap kapom a jussot,

mikor könnyű teste

átkarol az estnek, ülünk s nagyot

hallgatunk lesve,

hogy mindenki egyszer hazatér,

körbejár, mint örvénylő

tenger, a közepén révbe ér...

Aztán megint hétfő...