muckypup
egy mázsa
Kell egy mázsa, ami hajtja a szívemet
A gyárfüst, az anyám kínja, vagy a szentlélek,
Mindegy is miért háborgok...
Kellenek a hozzáférhetetlen dolgok
amiktől úgy érzem, élek
Mert mártír tisztaságuk
délibábjától többet remélek,
csak kicsit többet, mint a valóság.
A napok minden feledni való titkom eladják
az utolsó fiókot is kihúzzák
előttem áll minden, amitől félek.
szenvedni arany és ha nincs más,
tenyerembe esett morzsákon nevetgélek,
s felnézek arra, kit kitaláltam,
és máshova többet nem beszélek.
Lent elveszik a szavaim, mert beszélni szépet
innen lehet, mégis csendre utasítanak
És nyúlok a világ sivatagán el
anya nélkül, szomjasan, mintha maradni bárhol
örök lenne, mint az érdemelt börtönélet.
Az agyam hol dobog,
ha szívem labirintusa nincs kijárva?
Ezt a ragadós elérhetetlenséget
szeretem és talán csak tanulom azt, amit kell,
vagy képzelem
hogy minden súly alatt veled találkozva
fogságom könnyedén is átélhetem?
Az agyam hol dobog,
a szívemet előled letagadom
ha nem vagy olyan szabad árva
mint mint a magamfajta elveszettek
elébe teszem titkaim mindennek
rabolják akik más szenvedélyek
birtokában nincsenek..
minden súly alatt is meglátlak
te álom, ami a hajtja a szívemet..
ruhatárok
Úgy veszem le a ruhám, mintha börtönből szabadulnék ki,
úgy gyűlölöm az igazmondást, pont úgy, mint a levakarhatatlan hitet.
Mert a mocsokban élek annyiszor, ahányszor a túlvilágon valaki nekem integet
És érzem, most hirtelen jó innen elvonulni...
A másik földön mindig van egy igazabb, ami hasonló hozzám.
Eltitkolnám, de túltontúl szorítom az ilyen könnyű meghasonlást
Voltam sok helyen, már nincs mit mondanom, csak a csendet
És iszom nagyhangú úttévelygők szavait,
Mert szép élmény, hogy igazában még hisz valaki.
Bárki által közelebb van magához, de mások szemfényével játszik.
S mikor feledi magát, a nagy semmin hahotázik.
Voltam-e neked igaz, ha a nagy szavakat titkolod,
a sok kicsit világgá ordibálod,
És prizma fényedtől eltévedek, alig látok?
Voltam-e magának, tekintélyes úr, bolondos árva, amiért túl hamar osztottam meg a takarnivalót, a kis elképzelt világot?
Úgy veszem fel a ruhám, mintha börtönből szabadulnék ki
Akkor én is úgy emelem magam fölé a hamisságot,
ha te is, mintha kezeim zászlókat fognának!
Fogytán a türelmem a színházhoz, mert a vicc nem vicc, a játék nem játék, s minden percem engem követel,
Bújok ki minden otthonból, ahol úgyis otthagynának.
Már nem várlak, kiérdemelt vasárnap!
Vidd az arcod el, tépd ki a hazugat, a romlott húst, és mutasd meg: senki vagy!
Amelyik kezeden rajta ülsz, hagyd inkább érni hozzám mert én is senki vagyok,
átnyúlni rajtam egyszerű, ha tudod, nincs vége határaimnak.
Úgy veszem le a ruhám, mintha börtönbe térnék vissza
Úgy ismerem a természetet, amit magamra aggatok!
Mindig a vègén kívül vagyok belőle,
Bármit is hiszel rólam, igaz is legyen neked,
Az nem vagyok!
Viselet
viselni kell a terheket
ezt nekem nem mondta senki
mert mindenki csak némán
könnyűséget képzeleg
az oviban a jelem
szivecske volt, kerek, piros
lefittyedt a szám, hogy én
nem azt akarom, nem!
a színes kockára azt mondták:
fiús, a vonatra, hogy veszélyes.
hamar elszólták maguk
azok, akik bensőmet meglátták
s a bensőm kavics volt, az enyém!
egy másik szív: a hegyekről
letörött és szétszórott
elhagyott kincses gyűjtemény.
hallgattak arról, ami a lelket átszúrja
hogy akit szeretek, gyilkosom lehet
és mikor meghalok, s felébredek,
gyerek leszek, szép tiszta újra!
és azt hiszik majd, angyal vagyok,
kisangyal a vállak fölé bújva
de mindig tudtam, hogy kell etetni
a fenevadat, ami szép volt s elkapott.
Viselni kell a reggeli fényt
mint a rám aggatott új ruhát
a túlságosan szépet ami alatt
elfogy a test és a szív kőkemény
viselni kell azt, aki szeret
kiről eszembe jut: nem tudok
semmit még arról, másnak ilyen
soványan és túlélten: ki lehetek.
tárt karok gömbotthona
Nem is olyan fontos már...
hogy mit akarok mondani
csak a tárt karok gömbotthonában
lakok, ami nekem a világ
nem is azok a kék szemek
néznek vissza belőled
hanem csak az ég, a süketnéma,
a felhőkbe, fűkbe elrejtett jelek
rólad többet már nem mondanak
hadonászni a szél után minek...?
simogatom, ha fúj, s tudom jól
hozzád is ért, te is lélegzed.
mik személyesek voltak,
a végén mind általánosak
súlyod maradt csak és mélyed
enyém lett mi utánad maradt
annyi vesztes van az utcán...
lehunyt szemek, téves léptek
mind közül tán a legbolondabb
én vagyok, én, aki emlékszek
milyen illúzió, hogy szabad
szeretni, hogy egymás mellett
megfér a szabadság, a szeretet
milyen igaz mégis mindez
s ne higgye senki, csak én,
hol vannak bennem kincsek,
itt vannak valahol a fenekén
a hátrahagyott szívnek
- és legyen ennyi elég.
magamtól el nem vehetnek
az ég sose lesz elég távol
hogy levegőjét oda ne adja
lélegzek csak úgy, megszokásból
mint ki szíve szünetét nem is tudja
minden rossz napom is magából
gyerek szemmel les át holnapra
titokban voltam egyszer s anyámból
fájdalommal törtem a világra,
s lássátok, nem a vízből, nem a fáról
lettem, mégis csak az ég van nekem kitárva,
és a föld az, ami nem dob le magáról...
s mennyit voltam árva, valakire várva,
hányszor hagytam én is útjára
menni rendetlen kis otthonomból
mindet, kiben magamat úgy láttam
szívembe hízelgett már túl fiatalon
türelmét sarokba lódító vágyam:
szeretni... de nem csak úgy mindenáron.
hová nézzek, s hova vessek,
mindenem s mindenkim átutazó
láthatatlan hogy nevessek,
hogy magamat el ne mulassam
mikor örömöm túl látható?
hogy sirassak, hogy elfelejtsek
annyi sok fontosat, mikor magam
abból ismerem, amit elhagytam, amit elvettek?
bánom is én, vigyék, amit akarnak,
én majd odébb megyek, fűbe fekszem
és ahogy kell: levegőt veszek.