muckypup
feledni magam
nem értem az emberekben
hogy nem lehet kimondani a gondolatom
nem lehet csendet hagyni se, semminek lenni
vagy legalább hatástalanul élni ott, ahol csak
bábu vagyok és mások mögé elbújhatok
hogy nem lehet meglátszani a hőstettekben
nem lehet megőrülni, csak ha egyedül, elveszetten vagyok
nem lehet elhinni, hogy már csak pár nap
és szabadulok: nincs szabadság, aki szabad, halott.
nem lehet élni igazából, se eltűnni a képzeletben
nem lehet kimondani: szenvedek, nem lehet eldőlve
nevetni azon, ami úgyse változik meg
nem lehet igazságot lelni, túl sok van belőle
nem lehet többet akarni, mint amit mások kitaláltak
nincs is annyi erő, amit mások helyett
magamra vennék, hogy megmutassam: lehet jobb!
nem is lehet mindenkinek jó, de nem nézhetek
végig minden rosszat, mert van szívem!
nem lehet szeretni egyszerűen, pedig akkor igaz
nem lehet gyűlölni mert akkor magamat is megvetem
nincs büszkeség a végén, csak belém talált nyilak
mindennek a végén alázattal nézek fel és esek
a térdemre valami nagyobb elé, mint én vagyok
és nem bánom, hogy sérülök, legalább látnak engem
úgy, ahogy születtem: hogy semmit nem tudok.
mégis minden reggel felöltözök, eltakarom magam
tagadom azt, hogy tudom, egyre inkább ugyanolyan
minden egyszerűbb lesz, az emberi természet is,
keveset akarok már csak: elnézni mindent s feledni magam.
fájdalmaim non plus ultrája
megtalált fájdalmaim non plus ultrája
valakiben, de akkor még nem értettem
csak boldog voltam, mert léteztem
elkapott másnak is éltető zuhanása
zuhantunk egyszerre s nem mozdult
semmi köztünk, előre se hátra
egymás felé se, koldulni se mertem
otthont amit eltakarja, mily messze vagyok
szorítva a kezem össze s szédülve
valamit imádva, minek nincs neve
belém vésték a sorsom talán
nem több mint egy arc a rengetegben
egyszer szembejött, s azt hittem ismerem
de soha nem láttam úgy, mint magát
fájlaló test, mi tudja: nincsen így rendben,
nincs rendben semmi vele..
fájdalmaim non plus ultrája,
égés a bőrömön, kitépett hajcsomók
utánam, letörött körmök a kemény falon
ha rá gondolok, milyen boldog
lehettem volna, mégis mennyivel jobb
hogy nem maradtam nála..
ő is gondol rám vajon?
fájdalmaim non plus ultrája..
bármikor visszajárhat, de nem jön, elkésett.
onnan tudom, hogy gyógyulok,
hogy nyílok, érzek csak hogy érezzek
tőlem fájhat még, de hadd maradjak
vakmerően, kitárva, valami angyal
egyszer csak betéved..
nem a legrosszabb dolog már,
ha valami fájhat, hanem az, ha kitépni
akarom azt, ami a természetem,
nekem adatott csak, nem másnak.
fájdalmaim non plus ultrája
nem több, mint más illékony szépség
öregedjen csak, legyen olyan,
mint a rokonok, kiket eluntam,
hagyja el magát, nekem mindegy,
ha meglát engem, úgyis mosolyog.
nem is lényeg, kívül milyen
belülről simogat csak, és csak én tudom
hozzám milyen kedves, én tudom, igen:
azzal, hogy csak létezik, csak nekem,
csak magamtól magamnak...
s ha a tükörhöz beszélek is csak,
valaki így is meghallgat.
fájdalmaim hozza-viszi ahogy jár-kel
ágytól ágyig, naphosszát letéve
bárhol is legyen, érez, ahogy én
egy masszába voltunk régen,
nagyon régen, pár perce, több ezer éve...
kínoz engem mert bőröm alól
felszakítja mindig az igazit
délibáb is lehetett volna, kísértet,
angyali ihlet is, mi mindent elvakít,
mi nem fontos... mindegy is,
mi lehet ő, ami bennem van,
érzem, az sosem hamis...
másokat úgy látok, egy életet is
elrohannak, keresnek csak,
keresnek... és itt vagyok én,
csendben: találtam valamit...
rejtőző gyerek
a rejtőző gyerek aki voltam
faleveleket dobált a magasba
hullott a hajamba ragadt a
recsegő avarba ugrálva
a váróteremben az apró csempéket számolom
a kovácsoltvas utcai lámpákkal álmodom
a sejtelem sárga és világít az utakon
csövesek fekszenek hogy miért, azt nem tudom
elázott kutyáknak illatába vesztem
ruhák közt rám túl nagy pulcsikat kerestem
rám ne tapadjon más mint a képzelet
a valóság úgyse ér semmit
a felnőttek szépek,
a felnőttek túl szépek
és komolyan vehetetlenek.
nyikorgó dohos padlásokra jártam
csendemet elfeledt helyeken találtam
porcicák szállottak, beszűrődött a nap
apróak voltak és szétfújtam mindet
pörögtem velük míg elszédültem végre
leveleket bontottam, széttéptem, az erek
maradtak csak és botokat szúrtam a földbe
falakról a vakolatot kapartam, a szirmokat
tépkedtem mindenhol pitypangokra és
pipacsokra leltem.
gyűrött ruháimat vasalni nem hagytam
a szekrényből az összeset széjjel dobáltam
alájuk bújtam és vártam,
és vártam,
és vártam,
hogy megkeressenek.
ujjaimra száradt a viasz, a ragasztó,
a tűzön átnyúltam, a gyurmát kerekre görgettem
elhullott legyeknek csináltam kórházat, temetőt
hidegnek éreztem mindig a lepedőt
az emberek meg csak beszéltek,
csak beszéltek,
csak beszéltek,
nem is figyeltem
nem is érdekeltek.
barátság
jöttél te, magad után hagyva
mindent amit ismersz
és elmondtad hogy a világ tényleg olyan
mint ahogyan látom itt bent
elzárva érzek, bent ragadt szavaim világítanak
rád, te ismerős idegen..
nem néztem rád, mikor beszéltünk
mit számít ki vagy, habár
látom, ami előttem van, mennyire semmi
mennyire semmi, mit hátrahagyunk
csak súlya marad bennünk az egyedüllétnek
megosztani a magányt, az igazi társaság
mindent kimondtunk és elszállt
mindent átéltünk, mégis itt vagyunk
olvassuk a józsef attila verseket
még most is tinédzserek lennénk
legszívesebben, de nem lehet
elmentél te, barátságot fogadva
nyomatékosítotva, hogy tényleg megtörtént
ami velünk volt, nem csak képzelet
Öregedés
Nincs beszéd, a hegyek dohányoznak, mint az urak
Az esők szerelmet vallanak a cigányzene alatt
A források végül mindig kiapadnak
Nem tudom, elszívott szálaid nyomán,
becses úrfi, mi az, mit képzeljek,
s mi az, amit meg ne halljak.
Összeakadnak a nyelveim
Nem vagyok jobb mint egy néma időrabló,
Egy tudásàt képzelő odèbb rakott szamárpad,
Ordítását elfojtott kisfiú
aki egyszer majd elkiabálja: hol a takaró,
hol máshol ha a végén nem
tejtől selymes ágyában a halálnak?
Elsorvasztanak az ismétlődő szavak,
bolond vagy, tèged is csak úgy kitaláltak!
Utaid kijártak, tüskéid kiállnak ott, hol elfelednek
Látom, nem tudod már, hol laknak a királyok
De ismered régen őket, kik becsből szenvedést
visznek - ott minden tévedés annyira ráhibázott!
Kár bevallani a rosszat, mert az is végtelen
Te már dacból titkolod megmaradt erődet
Csak a világé ne legyen, inkább a tied!
Hogy hol dőlt el a fal, mi látszott mögüle, már nem ügyed
Szedd és vigyed amit kínál a fukarfejű apád,
A segítőkarod, a túl szorosan ölelő koronád!