muckypup

Pipacs98•  2023. november 18. 20:12

feledni magam

nem értem az emberekben

hogy nem lehet kimondani a gondolatom

nem lehet csendet hagyni se, semminek lenni

vagy legalább hatástalanul élni ott, ahol csak 

bábu vagyok és mások mögé elbújhatok

hogy nem lehet meglátszani a hőstettekben

nem lehet megőrülni, csak ha egyedül, elveszetten vagyok

nem lehet elhinni, hogy már csak pár nap

és szabadulok: nincs szabadság, aki szabad, halott.

nem lehet élni igazából, se eltűnni a képzeletben

nem lehet kimondani: szenvedek, nem lehet eldőlve

nevetni azon, ami úgyse változik meg

nem lehet igazságot lelni, túl sok van belőle

nem lehet többet akarni, mint amit mások kitaláltak

nincs is annyi erő, amit mások helyett 

magamra vennék, hogy megmutassam: lehet jobb!

nem is lehet mindenkinek jó, de nem nézhetek

végig minden rosszat, mert van szívem!

nem lehet szeretni egyszerűen, pedig akkor igaz

nem lehet gyűlölni mert akkor magamat is megvetem

nincs büszkeség a végén, csak belém talált nyilak

mindennek a végén alázattal nézek fel és esek

a térdemre valami nagyobb elé, mint én vagyok

és nem bánom, hogy sérülök, legalább látnak engem

úgy, ahogy születtem: hogy semmit nem tudok.

mégis minden reggel felöltözök, eltakarom magam

tagadom azt, hogy tudom, egyre inkább ugyanolyan

minden egyszerűbb lesz, az emberi természet is,

keveset akarok már csak: elnézni mindent s feledni magam.













Pipacs98•  2023. november 16. 19:04

fájdalmaim non plus ultrája

megtalált fájdalmaim non plus ultrája

valakiben, de akkor még nem értettem

csak boldog voltam, mert léteztem

elkapott másnak is éltető zuhanása

zuhantunk egyszerre s nem mozdult

semmi köztünk, előre se hátra

egymás felé se, koldulni se mertem

otthont amit eltakarja, mily messze vagyok

szorítva a kezem össze s szédülve 

valamit imádva, minek nincs neve

belém vésték a sorsom talán

nem több mint egy arc a rengetegben

egyszer szembejött, s azt hittem ismerem

de soha nem láttam úgy, mint magát

fájlaló test, mi tudja: nincsen így rendben,

nincs rendben semmi vele..

fájdalmaim non plus ultrája,

égés a bőrömön, kitépett hajcsomók

utánam, letörött körmök a kemény falon

ha rá gondolok, milyen boldog 

lehettem volna, mégis mennyivel jobb

hogy nem maradtam nála..

ő is gondol rám vajon?

fájdalmaim non plus ultrája..

bármikor visszajárhat, de nem jön, elkésett.

onnan tudom, hogy gyógyulok,

hogy nyílok, érzek csak hogy érezzek

tőlem fájhat még, de hadd maradjak

vakmerően, kitárva, valami angyal

egyszer csak betéved..

nem a legrosszabb dolog már,

ha valami fájhat, hanem az, ha kitépni

akarom azt, ami a természetem,

nekem adatott csak, nem másnak.

fájdalmaim non plus ultrája 

nem több, mint más illékony szépség

öregedjen csak, legyen olyan,

mint a rokonok, kiket eluntam,

hagyja el magát, nekem mindegy, 

ha meglát engem, úgyis mosolyog.

nem is lényeg, kívül milyen

belülről simogat csak, és csak én tudom

hozzám milyen kedves, én tudom, igen:

azzal, hogy csak létezik, csak nekem, 

csak magamtól magamnak...

s ha a tükörhöz beszélek is csak,

valaki így is meghallgat.

fájdalmaim hozza-viszi ahogy jár-kel

ágytól ágyig, naphosszát letéve

bárhol is legyen, érez, ahogy én

egy masszába voltunk régen, 

nagyon régen, pár perce, több ezer éve...

kínoz engem mert bőröm alól

felszakítja mindig az igazit

délibáb is lehetett volna, kísértet,

angyali ihlet is, mi mindent elvakít,

mi nem fontos... mindegy is,

mi lehet ő, ami bennem van, 

érzem, az sosem hamis...

másokat úgy látok, egy életet is

elrohannak, keresnek csak,

keresnek... és itt vagyok én,

csendben: találtam valamit...

Pipacs98•  2023. október 20. 19:09

rejtőző gyerek

a rejtőző gyerek aki voltam

faleveleket dobált a magasba

hullott a hajamba ragadt a

recsegő avarba ugrálva

a váróteremben az apró csempéket számolom

a kovácsoltvas utcai lámpákkal álmodom

a sejtelem sárga és világít az utakon

csövesek fekszenek hogy miért, azt nem tudom

elázott kutyáknak illatába vesztem

ruhák közt rám túl nagy pulcsikat kerestem

rám ne tapadjon más mint a képzelet

a valóság úgyse ér semmit 

a felnőttek szépek,

a felnőttek túl szépek

és komolyan vehetetlenek.


nyikorgó dohos padlásokra jártam

csendemet elfeledt helyeken találtam

porcicák szállottak, beszűrődött a nap

apróak voltak és szétfújtam mindet

pörögtem velük míg elszédültem végre

leveleket bontottam, széttéptem, az erek

maradtak csak és botokat szúrtam a földbe

falakról a vakolatot kapartam, a szirmokat

tépkedtem mindenhol pitypangokra és

pipacsokra leltem.


gyűrött ruháimat vasalni nem hagytam

a szekrényből az összeset széjjel dobáltam

alájuk bújtam és vártam,

és vártam, 

és vártam,

hogy megkeressenek.


ujjaimra száradt a viasz, a ragasztó,

a tűzön átnyúltam, a gyurmát kerekre görgettem

elhullott legyeknek csináltam kórházat, temetőt

hidegnek éreztem mindig a lepedőt

az emberek meg csak beszéltek,

csak beszéltek,

csak beszéltek,

nem is figyeltem

nem is érdekeltek.






Pipacs98•  2023. augusztus 28. 13:14

barátság

jöttél te, magad után hagyva

mindent amit ismersz

és elmondtad hogy a világ tényleg olyan

mint ahogyan látom itt bent

elzárva érzek, bent ragadt szavaim világítanak

rád, te ismerős idegen.. 

nem néztem rád, mikor beszéltünk

mit számít ki vagy, habár

látom, ami előttem van, mennyire semmi

mennyire semmi, mit hátrahagyunk

csak súlya marad bennünk az egyedüllétnek

megosztani a magányt, az igazi társaság

mindent kimondtunk és elszállt

mindent átéltünk, mégis itt vagyunk

olvassuk a józsef attila verseket

még most is tinédzserek lennénk

legszívesebben, de nem lehet

elmentél te, barátságot fogadva

nyomatékosítotva, hogy tényleg megtörtént

ami velünk volt, nem csak képzelet




Pipacs98•  2023. augusztus 17. 23:56

Öregedés

Nincs beszéd, a hegyek dohányoznak, mint az urak

Az esők szerelmet vallanak a cigányzene alatt

A források végül mindig kiapadnak

Nem tudom, elszívott szálaid nyomán, 

becses úrfi, mi az, mit képzeljek, 

s mi az, amit meg ne halljak.


Összeakadnak a nyelveim

Nem vagyok jobb mint egy néma időrabló,

Egy tudásàt képzelő odèbb rakott szamárpad,

Ordítását elfojtott kisfiú

aki egyszer majd elkiabálja: hol a takaró,

hol máshol ha a végén nem

 tejtől selymes ágyában a halálnak?


Elsorvasztanak az ismétlődő szavak,

bolond vagy, tèged is csak úgy kitaláltak!

Utaid kijártak, tüskéid kiállnak ott, hol elfelednek

Látom, nem tudod már, hol laknak a királyok

De ismered régen őket, kik becsből szenvedést

visznek - ott minden tévedés annyira ráhibázott!


Kár bevallani a rosszat, mert az is végtelen

Te már dacból titkolod megmaradt erődet

Csak a világé ne legyen, inkább a tied!

Hogy hol dőlt el a fal, mi látszott mögüle, már nem ügyed

Szedd és vigyed amit kínál a fukarfejű apád,

A segítőkarod, a túl szorosan ölelő koronád!