muckypup

megtalált fájdalmaim non plus ultrája

valakiben, de akkor még nem értettem

csak boldog voltam, mert léteztem

elkapott másnak is éltető zuhanása

zuhantunk egyszerre s nem mozdult

semmi köztünk, előre se hátra

egymás felé se, koldulni se mertem

otthont amit eltakarja, mily messze vagyok

szorítva a kezem össze s szédülve 

valamit imádva, minek nincs neve

belém vésték a sorsom talán

nem több mint egy arc a rengetegben

egyszer szembejött, s azt hittem ismerem

de soha nem láttam úgy, mint magát

fájlaló test, mi tudja: nincsen így rendben,

nincs rendben semmi vele..

fájdalmaim non plus ultrája,

égés a bőrömön, kitépett hajcsomók

utánam, letörött körmök a kemény falon

ha rá gondolok, milyen boldog 

lehettem volna, mégis mennyivel jobb

hogy nem maradtam nála..

ő is gondol rám vajon?

fájdalmaim non plus ultrája..

bármikor visszajárhat, de nem jön, elkésett.

onnan tudom, hogy gyógyulok,

hogy nyílok, érzek csak hogy érezzek

tőlem fájhat még, de hadd maradjak

vakmerően, kitárva, valami angyal

egyszer csak betéved..

nem a legrosszabb dolog már,

ha valami fájhat, hanem az, ha kitépni

akarom azt, ami a természetem,

nekem adatott csak, nem másnak.

fájdalmaim non plus ultrája 

nem több, mint más illékony szépség

öregedjen csak, legyen olyan,

mint a rokonok, kiket eluntam,

hagyja el magát, nekem mindegy, 

ha meglát engem, úgyis mosolyog.

nem is lényeg, kívül milyen

belülről simogat csak, és csak én tudom

hozzám milyen kedves, én tudom, igen:

azzal, hogy csak létezik, csak nekem, 

csak magamtól magamnak...

s ha a tükörhöz beszélek is csak,

valaki így is meghallgat.

fájdalmaim hozza-viszi ahogy jár-kel

ágytól ágyig, naphosszát letéve

bárhol is legyen, érez, ahogy én

egy masszába voltunk régen, 

nagyon régen, pár perce, több ezer éve...

kínoz engem mert bőröm alól

felszakítja mindig az igazit

délibáb is lehetett volna, kísértet,

angyali ihlet is, mi mindent elvakít,

mi nem fontos... mindegy is,

mi lehet ő, ami bennem van, 

érzem, az sosem hamis...

másokat úgy látok, egy életet is

elrohannak, keresnek csak,

keresnek... és itt vagyok én,

csendben: találtam valamit...

Nem is olyan fontos már...

hogy mit akarok mondani

csak a tárt karok gömbotthonában

lakok, ami nekem a világ

nem is azok a kék szemek 

néznek vissza belőled

hanem csak az ég, a süketnéma,

a felhőkbe, fűkbe elrejtett jelek

rólad többet már nem mondanak

hadonászni a szél után minek...?

simogatom, ha fúj, s tudom jól

hozzád is ért, te is lélegzed.

mik személyesek voltak,

a végén mind általánosak

súlyod maradt csak és mélyed 

enyém lett mi utánad maradt

annyi vesztes van az utcán...

lehunyt szemek, téves léptek

mind közül tán a legbolondabb 

én vagyok, én, aki emlékszek

milyen illúzió, hogy szabad

szeretni, hogy egymás mellett

megfér a szabadság, a szeretet

milyen igaz mégis mindez

s ne higgye senki, csak én,

hol vannak bennem kincsek,

itt vannak valahol a fenekén

a hátrahagyott szívnek

- és legyen ennyi elég.

az ég sose lesz elég távol

hogy levegőjét oda ne adja

lélegzek csak úgy, megszokásból

mint ki szíve szünetét nem is tudja

minden rossz napom is magából

gyerek szemmel les át holnapra

titokban voltam egyszer s anyámból

fájdalommal törtem a világra,

s lássátok, nem a vízből, nem a fáról

lettem, mégis csak az ég van nekem kitárva,

és a föld az, ami nem dob le magáról...

s mennyit voltam árva, valakire várva,

hányszor hagytam én is útjára

menni rendetlen kis otthonomból

mindet, kiben magamat úgy láttam

szívembe hízelgett már túl fiatalon

türelmét sarokba lódító vágyam:

szeretni... de nem csak úgy mindenáron.

hová nézzek, s hova vessek,

mindenem s mindenkim átutazó

láthatatlan hogy nevessek,

hogy magamat el ne mulassam

mikor örömöm túl látható?

hogy sirassak, hogy elfelejtsek

annyi sok fontosat, mikor magam

abból ismerem, amit elhagytam, amit elvettek?

bánom is én, vigyék, amit akarnak,

én majd odébb megyek, fűbe fekszem

és ahogy kell: levegőt veszek.

nem bántottál, csak leejtettél

nem vesztettelek, csak eltűntél

szerelmes vagyok én, vagy csak

a világba egyedül-e?

virágba borítanám a fákat

úgy érkeznék mindenhova,

mint a tavasz minek zene füle

körbejár mikor halványon látlak

vérvörös élet vagyok, ott ahol

a fájdalom könnyé fordul,

a könny meg elvezet, hova lepereg

tüzes sós bőrön át a semmi világba

hol nem lehetek megalkuvó,

felforgató, szívbe hasító monszun

negyven napig esik, aztán megint szeretek

én vagyok a néhai jó nap imája

háttérbe költözök és fényt viszek

most már nem vagyok más, csak hírvivő

hogy halál után is van élet

bárki vagy, a barátod leszek

elmondom mindenkinek:

milyen jó helyen vagy a szíved,

a fejed között az arcodon

ha odafigyelsz a halk természetbe

honnan hoztad magad és viszed

metamorf testedben a súlyt végig

bár tudnál velem lenni, ahogy egyedül

bár tudnál magad lenni, bár valaki

úgy szeretne, hogy egy életre

megszeretnéd magad te is.

szemedben van minden, ami egység

értelmed magadból ereszd ki és keresd odakint,

amíg lehet, így van csak értelme

belülről kell előhozni, megcsodálni

hogy mi vagy, továbbadni, használni

a kezedben a kincseket, gyarapodni

forgatni az életbe, amíg van mit,

amit nem lehet szavakkal kifejezni:

csak érezni lehet.

élénkzöld október lévén

apró sárga levelek világítanak

ki az ázott földből, mint a mécsesek

tudva fénylik, mint minden a legvégén

nem lehetek én rossz ember

éjjel magamat néztem a messziből

mint mikor búcsúzva simítottam arcán

lassú lemondó szeretettel

annak aki váratlan érkezett

és széllel játszva felkapott

köszönet mindnek, főleg ki elhagyott:

így már utolsó erőmmel élhetek

jobban, mint amikor még

túl könnyű volt lenni bárhol, bárkikkel, bárhogy

most a könnyek jönnek egyszerűn és bolondan

és én vagyok csak, ki részvét

szétszórt szobámban az egység

tanítom magam nevetni magamon

egy útszéli döglött macskát nézek néha

eltűnik lassan a friss fűbe és fent ég

már valahol kölcsönét visszaejtve

a nélküle való földnek

miben úgy mozgott, mint a világ vérbő közepe

a természet háborítatlan vissza szív

gyönyör testébe visz az utolsó lélegzet

nyugalom ez, hogy nálam nagyobb

az idő, és oda vezet, ahol jó helyen vagyok

szívem már nem akar, már csak bízik, amíg

kísérteteim elől szép ölembe elalhatok