muckypup

május volt

a nap már akkor megkapta az arcát

irigyeltem a sugarat,

összegyűltem köré hamar én is,

kérve-nyögve mint a kora tavasz

bár ne vett volna észre

lettem volna inkább könnyű úszható

folyó, vagy föld, mert akkor ruha nehezéke

rám esett volna és röptében kapható

illó szagát eltettem volna télre

mindig itt van az új élet vágya

a szívem, az a kutya, abból is a gyáva...

már mindenhol körbeszimatolt

talpak alatt, poharakat felrúgva,

heves álmaim ömlöttek a hideg kőre 

ablakok alatt melegért nyüszítve

álcáztam valakinek magam, 

aki pont oda való: így kerestem a helyem

és keresni kár volt.

szerettem már annyifélét,

szívtam mások levegőjét

hajnalban ismerőst láttam,

annak szemével voltam szép

akibe estére belefáradtam

már megint megtörtént

az ember eredendően társas

de végtére is magányos

mikor napokra visszatér magához

felébredek, és fáj mindenem

talán én sehol nem maradhatok

mert kinövöm és elfeledem

az éveket és gyorsan elszaladok

hogy kell engem szeretni...

engem is el kell feledni.

neki adni az időnek egyedül

hagyni, hogy végre legbelül

akarjam, hogy jobb legyek,

finomodjak, erősödjek, szenvedjek

valakiért, valamiért, ami több,

nagyon, nemesebb, mint én vagyok.

vagyunk így egy páran, kincsem...

hogy olyanok vagyunk, mint a hamis, beteg kutyák

akiket lelőni lenne okosabb...

a boldogságot is csak úgy kitalálták,

pár napig keresem a párnám alatt,

aztán kimosom belőle a könnyem,

az izzadásom és azt nagy dolgot, ami nincsen...

menjek Afrikába fotózni a piramist?

mer' ott olyan jó meleg van,

és másoknak sokkal rosszabb, mint nekem.

keressek szeretőt a szép esőáztatta

utcába, elveszve részegen... lássak belé valamit

az esernyő alatt, ami olyan otthonos, meleg,

s kapjon el a nevenincs ismerős melankólia...

és törjem az ajtót be otthon, taknyosan,

sebesen, mert magamat megint összetörtem...?

Pedig hogy tudtam már az elején!

higgyek másoknak és gyűjtsem a papírt,

a suskát, a lóvét, amin a világ csúszik hanyatt

mint a visító gyerek a csúszdán, visítanak

mint a disznók mikor közeledik a jutalomebéd,

rázzam magam mint a páva, hogy nekem van,

és hazudjam hogy én el nem adom magamat

még a halálnak se,

mert én megfizetem az atomfizikust,

hogy hajlítsa úgy a teret, meg az időt húzza szét

hogy a jó nagy seggemmel mindenhova

odaférjek, ahol jegyet foglaltak nekem

a szomorú emberi sorsra, minek végén ott a remény...

higgyem én el magamról, hogy valaki vagyok,

hogy meg nem halok, hogy mindenhol van értelem...?

Nem, nem, és nem!

Én jobb szeretem a halált, mint az életet,

mert az élet, ami bűzlik, ami hazug, a halál csak leveti

magáról a végén, mint a koszos ruhát,

mert minek az... ezt kell tudni: lefejteni lassan

a görcsbe rándult kapaszkodó ujjbegyeket

szépen sorban onnan, ahol minden vágyam

ragaszkodni... és hagyni a szép zuhanást

történni, mert minden egy felé gravitál...

alázatosan meghagyom az életnek, csak tegye

a dolgát halkan, és én mindent elviselek...

megtanultam, odébb van a helyem: azok közt

akiket elfelejtettek, odébb raktak, észre se vettek.

huszonnégy évet gyászolok és haragomat

nem tehetem sehova, csak a titkos füzetekbe,

a mocskos tollak belébe, és elsírhatom,

hogy:

túl fiatal vagyok, túl vidám, túl elveszett, túl szomorú

s ha már belémvágtak, nem nyithatom ki a szívem

bárcsak leköphetném, lenyomhatnám apró súlyommal

a földre, megforgatnám a homokba, hogy jó sáros legyen,

össze a mocsokkal, bárcsak kitehetném az esőre,

hogy rá is szakadjon, ázzon el, sírjon, könyörögjön

az ajtóm előtt mindaz, akit túlságosan szerettem!

Soha nem bántanék senkit, mert akire ránézek

azt átölelném, mert sorsunkban megyünk előre,

egyhelyre terel minket, aki terel, én szeretek,

igazán tudok már szeretni...

csak hova tegyem a szívemet...

borozgatok néha, versemet hajnalig

írom neked és rád gondolok, te élet...

te kifürkészhetetlen, te csaló

utolsó fényét látó egér vagyok,

s te unatkozó macska ki élezi

rajtam vasakaratú karmait.

rózsák hullnak rám s tüskéit

viselem mert bolondságom s kínom

együtt jár, nagy szavakat adsz aztán másnap

elveszed álmaimban teleírt papírom

tintám szétfolyik s szemeim égbolttá válnak

s az új nappalok féltett titkaim fürkészik.

Miért nem lehet rád nézni

hamisság és játszmák nélkül

eldobni a kardot, a súlyt, kiengedni

az övet, észre se venni a meztelen

beszélgetést, engedni hogy ússzanak a folyók,

úgy találni egymás mellett magunk,

mint víz partján csendes tisztálkodót?

Miért nem lehet mesélni neked

úgy, mintha gondolataim hallgatnád

mitől félünk mi, ha nincs vesztenivalónk?

mert az életünk elsiet az ablak alatt

s mire megszólalnék, már némán maradok,

talán már nem is annak az embernek

mondom, kihez beszélni akarok.

Miért nem lehet kimondani

nemesen és egyszerűen az igazat:

mind változunk és minden változik

másodpercek töredéke alatt 

valami elhagyja a testet, aminek

már nincs dolga és értelme, s ahelyett

talál meg az új fájdalom, s születik az élet.