Szómontázsok

Bogáncs-szürke az est, én mégis látom,

ahogy egy-egy csillag áthunyorog most
párapókok szőtte fehér fátyolhálón.
Aztán a nagymamásan kerekded Hold,
lágyan ölébe vesz, átlapozza nekem
a felhőtintás, félhomály-részeket.
Már látom azt is, ahogy hét-táncot lebbent
az utolsó földig lehelt fénylélegzet,
mit a naplemente ma e világnak ad.
A tájneszek a gyermekségről mesélnek,
miben a lényeg tiszta, és a hit halk,
ám oly erős, akár a köldökzsinór,
a szív még sólyom, s a végtelentől kap
szárnyakat...Bár ne volna a sors bitor!
Mely sebre tör, és egészen felnőni mar!
Még látom az emlékezés szembogarán,
én is voltam tejútlile, égi madár.
Egykor ott pihentem az angyalok jobbján,
de kiszabatott ez a földi határ...
Most a mécses-idővel égek éjig,
álmaim is kialvó, kicsi gyertyák.
Már nem kell a szerelem első vérig,
már szebben mesélnek őszi parázs-csodák.

Lassan a falomb-lepkék mind lezuhannak,

a fűszálzizzenést elnyeli a szél,
oly erővel játszik méla szív-altokat.
Már neked is csak egy üres szoba él,
ennyit hagytak az évek, ahogy engem
kitakarítottak belőled. Én is
saját csöndembe pakoltam át mindenem,
kiestem a kegyelemből, az égig
többé nem jutok el, azt sem tudom, valaha
voltam e madarad menny-színű szemedben.
Veled a most egy mindennapi Valhalla.
És biztos én sem lettem Istentől kenyér
az asztalon, Tudom. Látom az üres abroszt,
de mozdulatlansággá vált a tenyér,
nincs egy kanálnyi szándék, szeretet-koszt.
Maradtam benned saját magad mása,
hűvös és fáradt naplemente-idő.
Már parazsat sem őriz a közös kályha,
már csak mohaként tart a szerelemsírkő.

Beengedlek most egy kicsit a csendbe,
míg alkonyat párásodik szemembe,
s áttekintek Grand kanyon-éveken.
Része vagy annak, hogy ma lélegzem,
Apám, mégsem emlékszem, a hogyanra,
tőled egyetlen takaró sóhajra

Érezlek...ahogy fellehel a pirkadat,

és páralepkék fehér szárnya rebben,
míg a nyárlángok elillannak,
Te szivárvánnyá születsz bennem.
S ahogy a napsugarak alkonyatkor
 mint apró paradicsommadarak,
elszállnak, s kisimul sok felhőfodor,
a kékek mind mályva-álmokká válnak...
Érezlek bogárszemű csillagokban,
opálpupillád lelkembe tágul,
belé reppensz éjharmat-illatokban.
S míg a Hold irigy arccal fölénk sárgul,
én szíved hűvösében parázsodom...
Asszonyoddá lobbant ez az ős szerelem,
ölelkezünk fent a tejútpartokon...
Most papírbölcsőben mosolyog gyermekem,
Veled fogant tintamagzat, égbolt-világ.
Mert főnix szárnyam Benned tárul igazán
ősz, bennem vagy mesékből hétszínvirág,
mikor hozzám ébredsz szeptember illatán.

Néha csöndem hintaágyán

lebegve, játszom kicsit,
a lélek örök madárvágyán
képzelem, lemáll a halandóságbilincs.
Az univerzum pupilláján
vagyok, milliárd tábortűz-parázs,
csillagmása szabadságnak,
egyszerre apró részlet,
és mégis egysége Földnek, Égnek.
A hajnal tüdejéből fölszakadok,
mint pacsirtaderű,
szerte szállom a május-vérű
nyarat, majd párakék felhőszemek
esőszárnyakká eresztenek...
Búzavirággá növök a mező
szívén, délibáb-végtelent
terítek szirmomon,
szellősúgón duruzsolok
zöld-fakadt lombokon.
Nyárfagyertyává gyúlok
harmatfényű rónák felett,
s a napnyugta tenyerén
pitypangpilinke leszek.
Reneszánszába fogad az Élet,
a virágzó,
tisztaságába vesz
az ember-por világból.