Szómontázsok
SzemélyesMondd el kérlek!
Magamra maradva találok Rád most,
De kérdeznem kell. Vajon ott, ahol vagy,dúdol-e az est kis fuvallatdalt?Mondd, őz-szívű szelídek ott a csöndek?Hisz imával súgunk tele eget és földet...
Mondd, ott milyen színekkel virrad a tavasz?Az alkonyok ott is katicapirosak?Előbújnak e hóvirág-remények,angyalszemekből az esőcsepp-kékek?
Darázs-sárgák az illatzsongások?Szállnak halk, gerlefehér suttogások?Mikor életet szül közénk egy magzat,Isten ott aranyág-derűre fakad?
Künn már minden csupa hópehelyparázs,a csírazöld március még megbúvó varázs,s a csillagok sem tudják marokra fogni,mennyi mindent szeretnék Felőled tudni.
Vajon míg Tiéd volt a sorshalandóság,virágzott hajnallá legbelső szobád?Bimbó-létű szerelemnek voltál e rét?Láttad e a májusi Ég fecske-szemét?
Énekeltek Benned cinkeszívdalok,hogy csituljanak az árnyéknap-harcok?Mondd el kérlek, milyen felhőn ülni?Egyszerű gyöngyvirágharangként csengettyűzni?
Mondd el kérlek, most gyermek vagy, és boldog?Most, hogy már a szivárvány kezét fogod.Ugye már szirompille vagy, rügylélegzet?Hisz nem lehet más az, aki hazaérkezett.
Betűrejtő
Cigarettaparázs-hajnalon ébredek,
látom mezőzúg színű szemét Apámnak,és hallom malaszt-szép szavait Anyámnak.Perceim most szellemhajói a nyárnak,s képei temetői gyertyalángnak.
A nap szokásbőrébe bújva létezem,de felhőpantheonba vágynék, mint apróharmatmadár, szállnék oda a széllel fel.Kislány-lelkemben a bánat töviskaró,
Isten szembogarú holnapot keresek,anya tekintetű csöndet, hol mindenami elmúlt, él, s én a gyermek lehetek,nem pedig tintabákom egy mai skiccben.
Fordul az idő mókuskereke megint,kályhaparázs-alkony izzik ott távol,a bagoly arcú éjjel éppen nekem int,miközben én lezuhanni látom
az estsugarak tündérszárnyát.A narancscsepp-hold ablakomba hajol,megfejtené könnyeim nehéz világát,de a papír most csak rejtjeleket dalol.
Manapság
Már ködtől áznak a napfénypillék,
a szalmahajú reggel kócos gyermek,
a hajnal elveszette üde lánypír színét.
A csillagok, mint fehér kis jég-ledek,
nektár-aranyat már csak utcalámpa szór,
a pillecukor-alkony felhőtócsa lett,
a madár-derű is csak visszhangként szól.
Mégis, nézem novembert, milyen nett!
Kakaóselyemből ölt barna kabátot,
csipkés lomb-poncsóban sétál a kerteken,
és úgy tartja tenyerén a világot,
avar-tarkán, szél-szaladón, szertelen.
Manapság csak az ő szíve tollpihe,
zúzmara-sugarú, szelíd ragyogás,
mintha az Isten nézne éppen ide,
ahogy csönddé tisztul a földi zsongás.
Ezért
Október van, szétömlik a kávé-ében
éjszaka, a fények pupillája apró
csillagponttá szűkül, és én érzem,
ahogy ízed szívcsakrámig átkarol.
Könnyű elefántcsont-csipkét ejtesz körém,
páraselyemből szőtt csókot így lehelsz,
míg holdad bagolyszemmel csillan fölém,
és hulló falevélmorajjal rám nevetsz.
Szélhangá zúgnak a csöndből a berkek is,
reggelre a lombok álomszínek lesznek,
s majd ámulom őket szeppenve, gyermekin.
Kis temetőnkben öltözködnek a lelkek,
ünneplő gyertyalángruhát vesz mindahány,
közéjük én is majd tiszta ingben megyek,
- kimossa a könny belőlem a halált,
s csupán a szeretet kap bennem helyet.
Ahogy búcsút súgni készülsz, te ősz-kacaj,
napsugár-pitypangos októberi táj,
nesszé jámborul minden fölös zsivaly,
és kikerics-mosollyá szépül, ami fáj.
Ezért én nem tudlak nem szeretni téged,
hiszen mindenek látója vagy magaddal,
az emberi mélyek szavát szótlan megérted,
miközben elalszol a fáradó Nappal.
Csak mosolyogj...
Feldereng már a pirkadatparázs,
a falevelek pici mécses-sipkák,
a szellő moll hangon szálló darázs.
De ahogy papírra folynak a csendtinták,
a szó kékül, mint összevert gyermek.
Beszélne is, de ugyan ki hallja meg?
Ki érzi a nyugalom mögött hogy remeg?
Elhagyott játszótéren üres hinta leng,
- így rajzolt le engem ma az Isten,
mikor meglátta a síró magzatot,
mivé gömbölyödött magában szívem.
Valahol már készülődnek az angyalok,
sok felhőkanócon a fény ragyog fel,
a Nap minden sugara egy gyertyaláng.
Látod, a természet nem felejtett el.
Ünneplőbe öltözteti az időt, Anyám,
így súg most boldog születésnapot...
Csak nekem golgoták a pillanatok,
míg könnyek ujjhegyén simítom a hantot,
és a valóság keresztjére pillantok.
Az emlékezés üveghegyén túl, rám nevetsz,
bennem évtizednyi halál súlya sajog,
de hiszem már, Te könnyebb lehetsz.
Nem is sírok Anyu, nem csak mosolyogj.