Szómontázsok
SzemélyesElhagyott temető
Most könnycsepp vagyok. A felhők felettem
tenyerükre vesznek, s én onnan merengem
a fejfád homlokára költözött csöndet.
Ma csak ő gondozza ott a sírföldet,
Anyám. Hantodon a tél ültet jég-árvácskát,
és hullatja rájuk bánatom páráját.
Néma kőgalambok szárnyán dér-krizantém.
A pitymallatsugár a temetőn diadém,
Istenleheletből lett békeglória,
már nem is szükség az élőnek szólnia.
Látni, a naplementék bágyadt sárgarózsák
e tájt, míg a reggel fakó fényhóvirág.
És az, ki rég nem lépett be kapuján,
festi oda a szív-imák gyertyacsonkját.
Talán így...
Én nem tudom, hogy születnek a szavak.
Bennem a tintaszívverések halkak,
épp csak magzatsóhajnyit pihennek meg
enyémen. És a felhő-ujjbegyű csend,
míg csillagok gyermekláncfüvét fonja,
s az estnek zúzmaraharmatát szórja,
a jégpipacsok fénnyé nyílnak : fehér,
tiszta szemmel, előttük lényegem : ledér.
S mint a gyertyalobbanás alig nesze,
pirkadat-teremtést ragyognak nekem.
Nem tudom a hogyant. Csupán az érzés
borít el, akár a lélekszeretkezés...
A papírnak apró humusza vagyok
csak. Talán a tejútszárnyú angyalok
veszik tenyerükre a halandóságot,
tán ők írnak, s az emberek csak : versmagok.
A Te őszöd és teled...
Gyakran, ha magamba csendesedem
az idővel, a szemtükör túlján
lényegemben a Te helyed keresem,
tán, hogy túlláthassak a felnőttség súlyán.
Figyelem a sok kialvó parázsbibét,
visszaragyogják a Nap álmos szinét,
mielőtt elfeketéllenek árnyaknak.
Valahol, az emlék-óperencián
túl, az ősz játszótér volt egy kislánynak.
Kacagva rajzolgatott sártintáján,
mikor az utcapapiron széjjelfolyt
az eső..Neki a sok pocsolyafolt
képmása volt felhők vándorcirkuszának,
és a zápor tiszta nevetése az ősz
földre halkuló angyalhimnuszának.
Hatalmas vitorlaként feszült a köd,
ahogy az alkony hajóján megérkezett,
s magából derengett tenger-kéket.
Neki november még nem volt kereszt vállán.
Ó csak csodálta nyiló derek fehér
vadvirágát, s repült a szélnek szánján,
mint a fénylelkű májusban a fecskék.
A hó gyöngyporában karácsonyi gyertyák
ünneplőjét látta, s a zúzmaragyufák
a család melegségét világolták.
Pozsgás arcán, mint a mezőn, oly szabadon
hagyhatta a pára csókjának szép nyomát.
Igen. Benned még nem sirtak fel a hajnalok,
akár az árván hagyott, fázó csecsemő.
Téged igy óvott látni a Teremtő...
Bár talán Te voltál, ki mindent értett,
ahogy a világmozdulásokra nézett,
és a mesétlen napokból igy eltévedt.
El, oda, hol a sóhajok lebegve élnek.
A Te őszöd és teled más volt. Igazabb.
Mig nekem ma a csodák csak : hithamvak.
Hócsillagok
Kialszanak már az égi fényneonok,
könnyzúzmarák ülnek a fák tekintetén,,
s mint az évszázados fal, leomlok,
amint halál-emléked gerincre ér.
Látlak Anyám, én Mária-lelkű szülém,
itt, a bánatnak gyermeki szemtükrén.
Előttem van, ahogy a napok felhői
ősszé kapaszkodtak perceid egén,
ahogy deresedtek mosolyod mezői,
s leültél a fáradás magánycsendjén.
A naplementék hajaddal játszadoztak,
szálaiba fűzve magukból az opálokat.
Akkor már didergett Benned a holnap.
Arcod életmesét őrző ráncaira
a múlás gyertyavalósága olvadt...
Pedig emlékeztél szél-léptű álmaidra.
Talán igy jobban is fájt az erőtlenség,
hogy a tél osont feléd, de nem ölt meg még.
A Te sorsod angyalok irták, hitted,
s majd magzati álmodás békéjébe
fogadnak a Mennyek. Aztán megláttad Istent.
Mint mécsláng, lettél a temető örökrésze.
S e tájt, ha felragyognak a parázs-zimankók,
újra születsz elém, mint a hócsillagok.
Gyász és Szerelem
Az én őszöm gyász és szerelem. Csöndek
fehér hiányvirágain könnycsepp-pára,
ahol fejfák alatt szunnyadók a földek.
Őszöm a befelé halkulás szárnya,
vele kislány-énem szélmadárként száll
oda, hol a lombok szívdobogásában Anyám,
kis alkonysugár, temető-glória,
a nyugalom mellkasára dőlni engem vár.
Az én őszöm szín-zsoltár, felhőkrónika,
meseszavú nagymamám lépteivel jár,
hangjában zsong az élet újulása,
s hajdani gyermekségem Turul-álma.
Őszöm szerelem. Tüdőre simuló
hajnal-lélegzés, melyet maga Isten
lehel szét...Őszöm parázs, piruló
sóhajorca a Nőben, az Egy Férfit hitben.
Őszöm az, hol a csillagok angyalpillák,
s szembogárfényükben : emlékorchideák.