Szómontázsok

Az éj tejút-madara a falu felett jár,
s ujjhegye az enyémmel lágyan összeér.
Páradunnába ásít sok hunyorgó ház,
csillagmagzatait elvetéli az Ég,


mégis, valami megszületik az őszben,
megint. Ahogy visszanézek az illanó
naplemente-fényre, hogy csillant a ködben,
Téged látlak Anyám, miként utolsó

lélegzeted szárnyra lelt a hűvös szélben,
majd utat, hazát talált felhők keblében.
Ma könnyű vagy, mint dérpitypang, ha lebben,
midőn születik a teremtés tenyerében,

és a tájra pilinkél hófehér-szépen,
béke és csoda apró szellemében.
Kis hópihe szíved a mennyekből való,
s oly néma-gyönyörűn mutatja meg magát,

mint a karácsony-áhitat gyermekarcon.
Most, ahogy dobbanása csöndemre száll,
a hiány tele elolvad vállamon,
érzem, bevilágol a hópehely-parázs,

Isten megőriz mindenütt, és láthatom,
mily méltón küldi súgni az anyaszív szavát.

Fuvallat-nesz hallik, múzsalélegzet,
kis levélpapírcsipkék a párafoltok,
az éj epigrammáján csillagpontok,
s a Nap álmok betűin lett ékezet.
Szívem bordafészkén fecskeszavak ülnek,
lomb-mollokat dúdol halkan a szellő,
pille hangjaik pennámra rezdülnek,
és egy új vers hajnala bennem eljő.
Felhők pitypangpupillája tágul fölém,
gondolattá változik csöndfényű varázs,
míg merengek az idő mohos, vén rönkjén,
és Élni lobban pár csepp tintaparázs.

Búzaszál-suttogás a pille talpú est,

Árnyakat bontogat bennem a naplemente,

A fák tenyerén mint izzó somparázs,
nyitja szembogarát épp a pirkadás,
még kucorgok ölelkezésünk illatán,
bár a reggel rám itt nélküled talál.

Kertre ringnak már kis porcukorpillék,
felhőnyi könnyedek, szépek, s én emlékszem,
épp ilyen voltam, ahogy Benned elégtem.
Érintéseid szívemen tűzpihék,

szüntelen cirógat velük a mámor,
csitris szerelemlobogás minden perc,
mégis egy életre kelt asszonyi álom.
S tudom, annál igazabb semmi sem lesz,

mint ami önmagaddal vagy itt bent.
Amikor mennyboltszín szemed enyémre talál,
a pillanaton elmosolyodik Isten,
és megszeppen csodánk látva a halál.