sarandisziszi blogja

Előkészít az ősz

Az ősz még nem lakta be az udvart.
Erősen zöldell a pázsit.
Gyenge szívem, még dúdol egy szép dalt.
Ma még a lelkem sem fázik.

Az alma, a szőlő, a körte még kacsint.
Játszva élvezi a Nap sugarát.
A remény végleg még nem hagyott itt,
tovább álmodja csintalan játékát.

Fecskéink bejárnak sok éves fészkükbe.
Tudják, hogy nincs még itt a búcsú.
Örök körforgás ők az életünkben.
Jelenünk, jövőnk, s a múltunk.

Őszanyó haja csillanva száll,
mint megannyi fénylő ezüst.
Mások úgy hívják, ökörnyál,
de nekem színtisztán csillanó ezüst.

Nagy fenyők osztják a termést,
hogy készülj a télre, legyen koszorú.
Tobozokba zárják a sejtést:
hosszú tél vár rád, szomorú.

Még csukd le szemeid, élvezd a Napot!
Melegítsd néhány napig lelkedet!
Aztán könnyebben viseled a fagyot,
dérben is melengeti szívedet.

Ennyire voltam képes...

Ennyire voltam képes, hidd el, mindent beleadtam!
Lehet, hogy te nem látod, de ebben rengeteg munkám van.
Tudom, hogy kis ember vagyok, jelentéktelen, 
de ha valamit elkezdek, azt mindig befejezem. 
Minősítést nem kértem, de az arcomba kaptam.
Persze most is mindezt szó nélkül hagytam.
Nem haragszom, de fáj, hogy szerinted
így le lehet kezelni az egészet.
Beletettem mindent, apait-anyait.
Munkával töltöttem hónapok napjait.
Naponta száz terv hullott porba,
majd fel kellett, hogy építsem újra.
Köszönöm a jelzőt, bár tőled nem vártam.
Köszönöm, egy ládába zártam
itt a lelkem hátsó sarka őrzi,
könnyeim pedig sok barát letörli.
Fellegekben jártam, mert erősnek hittem magam.
Fölre rántottál, de így is rendben van.
Hagyjuk is...nincs több szavam... 

Elhalkul a világ

A madarak már álmukat alusszák. 
Borostyánok a tölgyek törzsét másszák. 
Macskabagoly nyávog bele az éjbe. 
Holdfény lesz a kis patak mellénye. 

Béka a kőről tó vizébe csobban. 
Szúnyog népét ette szépen sorban. 
Szentjánosbogarak fénye izzik itt-ott. 
Egy harkály még dolgozik, ritmusra: kipp-kopp. 

Szeretem a nyarat, az esti órák neszét. 
Mikor elfelejtem a hétköznapi veszélyt. 
Szeretem, mert a természet a Csoda! 
Ő mindig ölel, de az ember mostoha...

Viktornak

Könnyeket hagytál, mikor menekültél. 
Szívemben ez örök tövisként él. 
Nem tehettem mást, csak imáimban 
angyalokkal a kezedet fogattam. 

Nem voltál egyedül egy percig sem. 
Míg az angyalok pihentek, a szívemet vittem 
át mezőn, réten, városon, mindenen, 
csak azt kívántam, maradj meg nekem! 

Nem tudtam éjjelem, sem nappalom. 
Fáztam könnyek közt minden hajnalon. 
Azt gondoltam, én lettem gyilkos fegyvered, 
kit a szíved őszintén szeretett. 

Bármit adtam volna...bármit, 
csak szóltál volna, akármit... 
Azokban a napokban nem volt mosolyom. 
Az Úrhoz szállt minden sóhajom. 

Remegve vártam a hírt minden egyes napon. 
De volt, hogy nem jutott más, csak a fájdalom. 
Elképzeltem, ahogy megtörten alszol. 
Könyörögtem: - Ne add fel, harcolj! 

Álmomban láttalak, de rettegtem. 
Néztelek, s tudtam, ezt én tettem. 
Elvettem tőled az élet csodáját, a reményed. 
Csak álmomban fogtam a kezedet. 

Pedig mindig erre vágytál s kértél. 
Közös holnapot reméltél. 
Most visszajöttél onnan...az út végéről, 
a Pokol leges-legmélyéről. 

Itt vagyok neked, ígértem. 
Hogy mi is vagyok, nem értem. 
De azt tudom, ha elvesztelek, 
tovább én sem élek...

Éjjeli rózsa

Beburkolt a júliusi éjjel fekete selymébe.
Hold világította árnyék lett a selyem csipkéje.
A tiszta levegőnek minden szippantása
emlékeket ébreszt, s lesz boldogság hajtása
szívem rózsájából, mi soha nem hervad,
mi soha nem kéri, táplálja friss harmat.
Soha nem szúr, bár rengeteg a tövis rajta,
szúrás helyett, inkább fejét mélyre hajtja.
Most ez a nyári éjszaka táplálja.
Az emlékeket jó mélyre elzárja.
Ma úgy virul, mint még eddig soha.
Néha én is úgy érzem, ez valóban csoda...