Viktornak

Viktornak

Könnyeket hagytál, mikor menekültél. 
Szívemben ez örök tövisként él. 
Nem tehettem mást, csak imáimban 
angyalokkal a kezedet fogattam. 

Nem voltál egyedül egy percig sem. 
Míg az angyalok pihentek, a szívemet vittem 
át mezőn, réten, városon, mindenen, 
csak azt kívántam, maradj meg nekem! 

Nem tudtam éjjelem, sem nappalom. 
Fáztam könnyek közt minden hajnalon. 
Azt gondoltam, én lettem gyilkos fegyvered, 
kit a szíved őszintén szeretett. 

Bármit adtam volna...bármit, 
csak szóltál volna, akármit... 
Azokban a napokban nem volt mosolyom. 
Az Úrhoz szállt minden sóhajom. 

Remegve vártam a hírt minden egyes napon. 
De volt, hogy nem jutott más, csak a fájdalom. 
Elképzeltem, ahogy megtörten alszol. 
Könyörögtem: - Ne add fel, harcolj! 

Álmomban láttalak, de rettegtem. 
Néztelek, s tudtam, ezt én tettem. 
Elvettem tőled az élet csodáját, a reményed. 
Csak álmomban fogtam a kezedet. 

Pedig mindig erre vágytál s kértél. 
Közös holnapot reméltél. 
Most visszajöttél onnan...az út végéről, 
a Pokol leges-legmélyéről. 

Itt vagyok neked, ígértem. 
Hogy mi is vagyok, nem értem. 
De azt tudom, ha elvesztelek, 
tovább én sem élek...