sarandisziszi blogja

Tudom, hogy nem érted a mosolyt az arcomon, 
hisz szemmel látható a gond súlya vállamon. 
Megtekert az élet fájdalom-marka, 
a ráncokat arcomra a kínlódás varrja... 
de hidd el, míg esélyt ad az Élet 
arra, hogy valameddig éljek, 
lehet az év, hónap vagy óra, 
addig fog húzódni mosoly az arcomra. 
Tudom, hogy nem érted szememben a csillagot. 
Tudom, hogy alig hiszed, de boldog vagyok. 
Bár sokszor szállnak Égbe a könnyes sóhajok: 
- Vezessetek utamon tündöklő csillagok! 
Ám tudd azt, hogy míg itt vagyok, 
boldogan köszöntök minden új napot! 

Tavaszi kacagás

Felébredt a világ zord téli álomból,

zengenek az erdők madárkák dalától.

Pillangók táncolnak a tavaszi dallamra,

hegedűn gyakorol egy kistücsök hajnalban.

Szirmot bont a nárcisz, jácint és rózsa.

Hófehér dicsőséggel száll egy hattyú a tóra.

Lepkeszárny-selyemből varrt ruhát a kikelet,

úgy kéri táncba gyermekivé vált szívedet.

Elsuhan fölötted a legelső gólyapár,

a hattyú mellé ő is a tóra száll.

Vesztére ficánkol békasereg, halcsorda,

hisz közülük kerül ki a ma esti vacsora.

A szomorúfűz is vidáman mosolyog rád,

ma varázslatosan csodálatos a világ.

Szitakötők repkednek, mint szép tündérek,

barkák tündökölnek, mint gyöngyfüzérek.

Napsugár-kezével simít a tavasz.

Kis felhőkre kacsint, hisz tudjuk, hogy ravasz.

Puha, zöld pázsitról kacagva figyeled,

ahogy gyümölcsfán bont szirmot a várva-várt kikelet.

Mit szeretnél, mi legyek ma? 
Vidáman vigyorgó, maszkírozott bohóc, 
egy ostoba, 
ki tegnap még könnyeit ontotta válladra? 
Vagy felejtsük el az álmokat? 
Legyen, ha szeretnéd! 
De mit kezdjek az emlékkel, mi itt maradt még? 
Zárjam szívem mély pincéjébe? 
Vessem lelkem háborgó tengerének a mélyére? 
Komolyan kérdezem: 
mégis mit szeretnél, 
mit tegyek ma? 
Ha neked ez kell, mosolygok kedvesen, 
könnyemet elfojtva. 
Bármit kérhetsz, ezt te is tudod, 
csak ne hidd azt, hogy messze jutok. 
Tőled nem távolodok, 
csak valami változott. 
Ne kérdezd, mi lett más, 
hisz nem tudom a választ! 
Egy azonban biztos: 
szívednek az enyém örök támasz. 

Holdátok

Úgy vicsorgott a Hold teli arcával az éjjel,

mint farkas, miután áldozatát tépte széjjel.

Láttam rajta a kielégült vigyort.

Örült, hogy az élet így eltiport.

Nem volt már könnyem, pedig sírni akartam.

S a Hold csak kacagott rám dagadtan.

Hiába könyörögtem némán, gyötrődve:

- Felejtsetek már el, hagyjatok, örökre!

Alig, hogy kinyögtem, jött a törődés:

gondolatom kettévágta a telefoncsörgés.

Ismerős hang, mi szívemet melengeti,

s a jégcsapot onnan egy perc alatt felengedi.

Vigyorogj csak, őrült Holdbohóc! Kacagj!

A kárörömtől szakadásig dagadj!

Fájdalmaim villámként csapjanak beléd!

De még a világba ordítom: - Elég!

Keresztlányom reggel 

Olyan szép mosolyt varázsolt arcodra a reggeli napsugár. 
Aranyszínben pompáztál. 
Még a szemeidben is fényesebbek voltak a csillagok. 
Szőke, kócos fürtjeiddel táncoltak az angyalok. 
- Jó reggelt! - szóltál vékonyka hangodon. 
Ettől a képtől mindig feléled mosolyom. 
Így ébredt egy reggel a drága angyalom.