P.M. blogja

Ékes üvegkalitka, 

napfény csillan rajta -

erdőnek közepén

van az ő otthona.

Cifra a kalitka,

ezüst a lakatja -

bús kismadár, csőrét

szárnyával takarja.

Szellő simogatja,

harmat itatja -

éhét illatos

magvakkal csitítja.

Szemét lehunyja,

lelke álmodik -

erdő felett szállva

vidáman trillázik.

Mezők felett suhan,

patakcsobogás -

búzavirág tánca

kék szívdobogás.

Mókusgyerek ugrik,

billen a kalitka - 

kismadárnak álmát

menten elzavarta.

Elillant a mező,

a patakcsobogás -

nem maradt neki más

csak elhagyatottság.

Kivé formálsz csendből?

Érzem, morzsolódom. Álarcok sokasága zúdul a porba.

 Elfogyok, lassan atomjaimra hullok, miközben soha nem voltam még ilyen egész. 

Szétszóródom. parkok zöld, illatos pázsitjában. 

Lombok sűrűjében leszek lágy fuvallat. 

Virágillat.

Leszek az éjszaka. 

Virágszirmok közöt megbújó harmat. 

Első napsugár.

Csend leszek. 

Hallható. 

Képlékeny. 

Játssz velem!

 Építs újra! 

Parkok zöld pázsitjában keress! Lombok sűrűjében. Szívd magadba a virág illatát, érezd a nap első sugarát! Ne építs homokvárat lelkemnek!

 Légy kőszikla!

 Én, majd moha leszek.

Forró nyári nap van, semmire sem tudok teljesen odafigyelni. Az egyik teendőmből a szív hiányzik, a másikból a lélek, az eszem meg, tudja fene merre jár. A munkámat monoton végzem, gépiesen mosolygok mindenkire. Vánszorognak a percek, mintha a hazafelé tartó busz is lassabban gurulna, mint máskor. Megakad a szemem a falon függő naptáron, pontosabban a mai dátumon. Sötéten pislogok rá. Mintha az orrom alá akarná dörgölni magát. Csigatempóban haladó percek és rohanó évek. Micsoda ellentmondás! Langyos este, csendes elmélkedés, fejem felett denevérek szállnak, egyre alacsonyabban köröznek. Biztosan szúnyogokra vadásznak. Anyám mesélte. Még fiatalasszonyként a régi ház fürdőszobájában a szennyest válogatta szín szerint, amikor kezébe akadt a hideg feketeség. Hogy ki ijedt meg jobban nem tudom, azt sem, hogy anyám felkiáltott-e, de a bőregér, sikoltozott rendesen. Tátott szája, fogak sokasága.  Egyre sötétebb van, már láthatóak az első csillagok. Gyerekeim még nem kerültek ágyba, pedig már átcsúsztunk estéből az éjszakába. Nem fogynak ki a kifogásokból. Nem álmosak, hiszen későn ébredtek. Nyár van, anya, szünidő, léci! Túl meleg van, meg amúgy is, miért ne lehetnénk fent? Csak még egy kicsit, csak még egy perc.

Nézem az órát. Még egy perc, aztán még egy. Végre elcsitulnak. Már csak én vagyok ébren. Egy kutya felvonyít a távolban. Várok, nézem a laptop képernyőjét. Mindjárt éjfél. Még öt másodper. Négy, három, kettő, nagy levegő. Megint egy évvel öregebb lettem.

Johanna MO: Dal a sötétben

Istenem! Istenem! Istenem! – sikít fel bennem egy hang. Hiszen még tizenhat éves sem volt. Milyen hónap is van?  Június? Még csak decemberben lett volna tizenhat. Egy kőfalnak támasztva találtak rá. A szemhéja felrepedt, szemeit tágra zárta a halál. Mellette a földön hatalmas vérfolt. Valószínűleg fejbe verhették és miután kivérzett a földön, felültették. Minek ültették fel? Egy holttest látványa mindenképpen félelmetes, de egy ülő holttest még hátborzongatóbb. Szegény anyja, hogy viseli majd a hírt? Még nem tudja, pedig a környéken már hemzsegnek a rendőrök, a technikusok rögzítik a nyomokat. A nyomozók már elkezdték kihallgatni az idős házaspárt, akik megtalálták a testet. Nyaralni jöttek a szigetre. Az asszony nyugdíjba vonulását ünnepelték meg ezzel a kirándulással. A lápot választották, remélve a csendet és nyugalmat a nagyváros zajos forgataga után. De a vidékre rátelepedő köd, most csalfa némaságba burkolózott. Órák teltek el, miközben egy anya éppen az ebédet főzi a gyerekeinek. Csirkepaprikást, a fia kedvencét. Fakanállal kevergeti, csípőjével belöki a konyhakredenc fiókját. A rádióból a kedvenc dala szól, és ő tánclépésben szeli át a helyiséget, hogy a hűtőből kivegye a tejfölt. Így szereti a gyerek, tejfölösen. Az órára pillant. Még van ideje, hogy kiszaggasson egy kis nokedlit. Az utcába betér egy fekete autó. Lassan gurul, figyelve a házszámokat. A fiút, nem volt nehéz beazonosítani, hiszen nála voltak az iratai, az iskolai igazolványa. Az anya még csak nem is sejti, hogy élete utolsó, valóban felszabadult, békés boldog percei ketyegnek. Majd később, talán vádolni fogja magát, talán emészti a bűntudat a gondtalan délelőttért. Mardossa a lelkifurdalás, hogy nem érezte meg szeretett gyermeke halálát. Nem hallotta szívének utolsó dobbanását, ajka néma sikolyát.

Kertkapu zörren, még két lépés, és a nyomozó megnyomja a csengő gombját.

/ Mind ez egy perc alatt futott át a fejemen, miközben behunyt szemmel ültem. Mellkasomban bombaként robbantak az érzelmek, aztán lassan összeszedtem magam és átlapoztam a következő oldalra.

 2021.7.27. 

 Hol jártál már megint?

  Lehetnék épp a jéghideg Duna fenekén is. Ma is húzott a víz magához és én újra alázatosan indultam. Aztán megláttam a kislányt a parton. Engem figyelt, kezében Kuprin, Juju című könyve. A kislány kérdőn nézett, a macska a borítóról dühösen bámult rám. Szóval nem haragíthattam még jobban magamra. Továbbálltam. Lassan csoszogtam, az emlékeim velem vánszorogtak. Szerettem ezt a könyvet, és a kislányt is, akinek esténként felolvastam. Egy pillanatra megállított a múlt. Újra éreztem teste melegét, ahogy hozzám bújt és a haja illatát. Kamilla. Az illat, meg a kislány is.

Ócska, lyukas bakancsommal tapostam a zizegő avart, míg fejem felett ezer színben pompázott a fák lombkoronája. A napfény csodálatos, de már közel sem bántó ragyogásba mártotta a pagonyt. Kevesen néznek be az erdő kulisszái mögé. Rejtélyes, kanyargó ösvényekkel teli, mint maga az élet. Bogozgatjuk a fonalakat, lelkünk kertje, néhol még ingoványos is. Mint évszázadokkal korábban a Feneketlen-tó.

 Ott pillantottam meg először, a parkban. A Mackó - szobor mellett ült az árnyékban és olvasott. Rézvörös hajában megcsillant a nyári nap fénye, halványkék szemei tündöklő csillagok. Szilvási, Egymás szemében című könyvét olvasta. Pillantásunk találkozott és mi is megláttuk egymás szemében önmagunkat és a közös jövőt. 1976 – ot írtunk, Rómeó és Júliát olvastunk. Csilingelő kacagása beitta magát a bőröm alá. Kezének bársonya, álmodozásba kergetett. Éjszakáim forgolódva teltek, míg végül megadta magát a kedves. A következő nyáron hintőpor illatú, apró lakásunk gyereksírástól lett hangos és nekem dübörgött a szívem a boldogságtól.

Fekete hajú, fekete szemű, babaillatú Rózsa, szívem kis hercegnője lett állandó kísérőm. Nadrágszáramba kapaszkodva tette meg az első lépéseket. Nem is moccant el mellőlem soha. Alig múlt négy, mikor már a könyvtárba is bejárt velem. Drágám nem bánta, kiváltképp, mert akkor született meg a kis Lili. A kis vörös bestia. Lefoglalta minden percét. Így enyém volt az örömteli küldetés, hogy kamilla illatú Kamillám és Rózsám estéit betöltsem a mesék világával. Estéről estére új vendégei voltak a gyerekszobának. Mazsola, Süsü a sárkány, Piskóta, Mátyás király és Csí. Felsorolhatatlanul sok látogatót fogadtunk az évek alatt.

Egy napon úgy pukkadt ki a csodás mesevilágunk, mint a szappanbuborék. A vonat dudája a vészfék és a csattanás hangja messzire elhallatszott.

Széll Kálmán tér metróállomás. Talán ma. Talán most. Eldöntöttem, megyek én is.

Nem nézek fel, húzom magam után a mosdatlanság savanyú bűzét. Már érzem a metró szelét, izmaim megfeszítem. Felkészülök? Már évek óta készen állok. Már csak egy pillanat.

-       -  Bácsi, nem maga veszítette el ezt a könyvet? – állít meg egy gyerekhang. Közben a metró berobog, a zajtól a kislánynak csak a szája mozgását látom. Kezembe nyomja Goriot apót, és eltűnik a tömegben. A peron lassan elnéptelenedik. Rózsa hangját vélem hallani, ahogy a fülembe súgja­: - Mindig veled leszek. 

Hol jártál már megint?  Lehetnék akár húscafat a metrósínek között. Félperces beszámoló az esti hírekben. A sors úgy ítélte meg, hogy még nem olvastam fel elég könyvet. Lassan leülök a fűbe, hátam nekitámasztom a hideg sírkőnek. -  Ezt még nem hallottátok, lányok! – mondom fennhangon és olvasni kezdek.

2020