P.M. blogja

Olyan madárcsiripelős forró ez a mai reggel. Éget már a hajnali napsugár is. Fénylik, és a hófehér falakon hullámzóan úszik a pára. A plafonon karikák pörögnek, előbb lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. Szédületes tempó. Gyomorforgató. Kitágult pupillák. Halványzöld vászon billen, könnyed női léptek. Ablakot tárnak vékony, de erős karok. Hát nem érzi milyen nagy a forróság? Vakító a fény. Hömpölyögve közelít. Hidegrázós. Hatalmas, lassan teljesen betölti a szobát. Mindent kiszorít. Az utolsó lélegzetvételt is, és magával viszi az utolsó szívdobbanást.

B. Dávid emlékére (1991 – 2021.6.23.)

    Nagyon fázom. Fel-alá járkálok. Régen volt ilyen kemény tél. December közepe van, lassan itt a karácsony, a szeretet ünnepe. Nagyon fázom. Én döntöttem úgy, hogy majd én fázom. A többieknek még nem muszáj. Maradjanak a meleg falak között, majd telefonálok, ha eljött az idő. Apámat várom. Késnek. Fázom. A halottas autó lassan begördül a temető kapuján. Lehet még jobban fázni? A temetkezési vállalat alkalmazottja kinyitja az autó hátulját. Nagy levegőt veszek és benézek. Mindenhol koszorú. Hol az apám??? A koszorúkat gyorsan kidobálják - előkerül a koporsó. Beviszik a ravatalozóba és kinyitják a fedelét. Ott fekszik. Szép ősz hullámos haja, amit mindig gondosan hátrafésült, most kuszán a homlokába lóg.  „Jöhettek!”  Érkeznek a gyászolók a rokonok, barátok, falubeliek. Mindenki megszentelte? Zárjuk a koporsót. NE! Én még nem! Biztos sokan vannak. Biztos szépen búcsúztat a pap. Biztos szépek a virágok - nem tudom, de biztos!  Csak lefelé nézek, egy pontba. Ha a világ minden kincsét ígérnék, sem emelném fel a fejem. Dobjak rá földet? Tessék??? Hogy én dobjak apámra földet? Részvétnyilvánítás, menjenek már el! Csak egy pontba nézek, lefelé, fel nem emelném a fejem. Gondolatban újraélesztem. Újra meg újra befújom a levegőt - hallom, ahogy bugyborékol, és tudom, hogy már késő.