P.M. blogja

Én jó akartam lenni! Nappali fényben járni. Még a kapualjak hűvösét is el akartam kerülni. Az árnyékos helyeket, ahol megbújhat a kísértés.

Én jó akartam lenni! Akár meg is esküdnék rá, ha nem gondolnám, hogy a fogadkozás hiábavaló dolog. Hinned kell nekem -  próbálkoztam. Új barátokra tettem szert, akik toltak a hittel megrakott talicskájukon. Felkaroltak és bíztattak. Együtt imádkoztunk és táncoltunk. Ők vidámak voltak és gondtalannak tűntek. Én próbáltam ellesni, hogyan kell ezt csinálni. Elloptam a mosolyuk ívét és a saját arcomra ragasztottam. Néztem a fénylő tekinteteket, miközben kezünket összefonva körbe – körbe jártunk. Ha velük együtt kántálok, akkor olyan leszek, mint ők - gondoltam. Olyan voltam, mint a farkas, aki báránybőrbe bújva akarja bebizonyítani önmagának, hogy ő is bárány.  Egy idő után már csak csendesen meghúzódtam a sarokban.

Ugyan, kit akarok becsapni?  Mit keresek én itt? Ez nem én vagyok, szólalt meg bennem egy hang.

Jó akartam lenni! Próbálkoztam. Csak silány imposztor vagyok.

  Hát elérkezett ez a nap is. Munkahelyén búcsú bulit szerveztek számára a kollégák. Vasútmérnökként 25 évet húzott le a cégnél. Az évek gyorsan elrepültek és itt a nyugdíjba vonulás napja. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Rövidre nyírt haja már teljesen ősz, de sötét szemei még tettvágytól fénylettek. Makulátlan fehér inget, szürke öltönyt és nyakkendőt viselt. A többiek már vártak rá. Sokan örültek a nyugdíjba vonulásának. Nehéz természetű ember lévén sokak életét megkeserítette. A munkájában maximalista volt. Ezt várta el a beosztottjaitól is. A vállalat kitett magáért. Először egy kisfilmet forgattak, azután ünnepi beszédet mondtak, kitüntetést és emléktáblát kapott. Felesége nem várta meg, míg hazaérkezik. Már elvonult a szobájába. Évek óta külön aludtak. A házasságuk kezdetétől marták egymást, már régen el kellett volna válniuk. Még nem volt álmos, egy pohár borral a kezében, kiült a medence szélére. Mennyi minden történt az évek során! Szülei ellenezték a házasságot, de Klára olyan gyönyörű volt. Épp befejezte a tanulmányait, amikor megismerte. Egy közeli iskolában kezdett tanítani. Jól bánt a gyerekekkel, Ő meg eljátszott a gondolattal, hogy milyen szép pár lennének, gyönyörű, barna szemű csemetékkel körbevéve. Klára katolikus volt, Ő református. Egyikőjük családja sem örült. Évekig egy kis garzonban éltek. Hamar kiderült mennyire különböznek. Hatalmas veszekedéseik voltak, néha elcsattant egy-két pofon is. A viták után, viszont édes volt a kibékülés. A szex pedig nagyon jó volt Klárával. Három gyerekük született, gyors egymásutánban. Egy lány, két fiú. A legkisebb, kék szemű, szőke fiúcska. Sokszor úgy érezte, nem az ő fia. Más volt. Lázadó. Míg a másik kettő jól tanult és segített, a kis szőke lógott a suliból és mindig máshol járt az esze. A gimnáziumot átbukdácsolta, és nem akart főiskolára menni. Csak hallgatta azt a szörnyű rockzenét és rajzolt. Csupa értelmetlenség. Szakadt farmer, bőrkabát. Az operabálba sem volt hajlandó elmenni, pedig jó lett volna. Ott akarta bemutatni a főorvos úr lányának. Abban bízott, hogy ha szerelmes lesz, csak jelentkezik arra az orvosira. A bál előtt csúnyán összevesztek. Rettentő dolgokat vágott a fejéhez, hogy szégyelli őt. Szégyelli, hogy ilyen semmirekellő fia van. A bál másnapján későn ébredtek. Fura csönd ült a házon, pedig a gyerek máskor már hajnal óta üti a gitárt. Ő biztos volt benne, hogy csak a bosszantásuk kedvéért. De persze, az anyja mindig védte az ő kicsi fiát. Már csak azért sem néz be a szobájába! A teraszajtó nyitva, sáros lábnyomok a gyerek szobájáig. A kis taknyos! Majd Ő megmutatja ki az úr a házban! Ez a kis fattyú! Ez a rendetlen mihaszna!! Kivágta az ajtót, az a falnak csapódott. Ekkor meglátta. A plafonba kampó erősítve, azon kötél, ami a gyerek húsába vágott a nyakán. Soha nem fogja elfelejteni. Klára már mögötte áll, sikolt, őrjöng. Rohan a gyerekhez, öleli hideg, merev testét. Az emléktől megborzong, tölt magának még egy pohár bort. Mellényzsebéből elővesz egy összegyűrt fényképet. Az ő drága, kék szemű, különleges fiáról.

  Az utolsó, amit láttam a jobb szemem sarkából, egy hatalmas szarvas volt. Egy pillanat alatt történt, kissé gyorsabban is hajtottam a megengedettnél. Késésben voltam, a gyerekek már vártak az iskolánál. Nem akartam csalódást okozni azzal, hogy megint elkésem. Az útszakasz nem ismeretlen számomra, hiszen naponta erre autózom, naponta látom a figyelmeztető táblát, hogy vadak keresztezhetik az utam. Talán ez is közrejátszott, igen, hogy naponta láttam, és már nem vettem róla tudomást. Most itt állok az út szélén és nem értem mi történik. Autók fékeznek, emberek futnak a kocsim felé. 

- Hahó! Uram! Miért nem néz rám? 

Újabb autó fékez mellettem, majdnem magával sodort! Basszus, más sem hiányzik, így is már késésben vagyok. 

- Hé! - kiálltok oda a nőnek, aki az előbbi kocsiból szállt ki . 

- Vak vagy talán? Majdnem elütöttél az előbb! Engem várnak a gyerekek! 

- Helló Gréti!  - köszönt rám egy meglehetősen kellemes férfihang. Hátra fordultam. A fiatalember lezseren egy fának támaszkodott, meleg barna szeme, szőke haja volt. Valahonnét nagyon ismerősnek tűnt. 

- Helló, találkoztunk már? Ja, biztosan, hiszen a nevemen szólítottál. Elnézést, de én nem emlékszem a tiédre! - olyan idétlenül hangzott, kissé közelebb léptem. 

Hasonlít az elhunyt unokabátyámra, állapítottam meg magamban. 

- Igen, én vagyok, Teodor! - mondta, mint aki olvas a gondolataimban. 

- Kértem, hogy én jöhessek eléd, hogy kissé megkönnyítsem az utad. 

- Egyáltalán nem vagy vicces! Teodor meghalt, ha jól számolom már vagy 35 éve. - Mély levegőt vettem, hogy jól kiosszam a nem mindennapi tréfáért. Mögöttem sivítva megállt egy mentőautó, ezért akaratlanul odanéztem. A mentősök az autóm felé szaladtak. 

- Te is meghaltál, Gréti - szólalt meg mellettem Teodor. -  Érted jöttem, hogy felkísérjelek a létrán. 

- Fel a létrán ??? A létrán? - üvöltöttem zokogva. - Az nem lehet, engem várnak a gyerekek!!! - ismételtem már vagy harmadszor. 

- A te földi életed itt véget ért. Bízzál bennem, és kövess! - megfogta a kezem, és az autómhoz vezetett. 

- Sajnálom, meg kell, hogy nézd magad, ez az eljárás. Csak így érted meg, hogy a szíved már nem dobog. 

- Megjöttek a mentősök! Lehet, hogy újra élesztenek!!! - kiáltottam kétségbeesetten. 

- Ez esetben nem lehet, sajnálom. Az ütközés hatalmas volt, a szarvas agancsa szabályosan levágta a fejed. 

A testem épp kiemelték a roncsból, de nem volt fejem. Önkéntelenül a nyakamhoz kaptam. 

- Gyere, itt az idő! Menni kell. A létrát nemsokára felhúzzák; ne ragadjunk itt! 

- De én még nem mehetek!!! - kiáltottam hisztérikusan. - Rám itt még szükség van! 

   De Teodor megfogta a kezem és húzott befelé az erdőbe. - Siessünk sokan lesznek! 

- Kik lesznek sokan? - állandóan visszafelé tekingettem. Úgy húzott maga után. 

- Mások is jönnek. - Ekkor tényleg észrevettem az embereket Páran teljesen nyugodtan sétáltak a kísérőjük után, másokat szintén karon fogva kísértek, mint engem. 

Szó-foszlányok ütötték meg a fülem Azt kérdezgették, hová vezet a létra. 

   Egy középkorú férfi azt kérdezte, vajon most el kell számolni a bűneinkkel? Számít – e, ha egyszer, csak egyetlen egyszer megcsalta a nejét? Egy öreg néni az unokájának csent el egy kis Legót, hogy ajándékot tudjon adni neki, a harmadik nő, napi szinten lopott a bevételből az üzletláncnál, ahol dolgozott...csak úgy , mert jólesett neki. Ekkor előttem is lepergett az életem. Hányszor bántottam meg a körülöttem élőket, mennyit hibáztam... 

Mikor is gyóntam utoljára? Hová kerülök? Mit tesznek velem? 

   Ekkor megláttam egy fémesen csillogó, mégis szinte légiesen könnyűnek tűnő, semmibe vezető létrát. Úgy tűnt, pár méter után nincs folytatása, de az emberek mentek rajta fölfelé, és egyszer csak eltűntek a semmibe. 

   Én is így eltűnök vajon, mintha soha nem lettem volna? Szegény jó anyám, milyen nagy csapás lesz ez neki! Istenem, a férjem! A gyerekek, a testvéreim! Elértünk a létrához, ekkor megtorpantam 

- Teodor! Apám is vár rám? – visszafojtott lélegzettel vártam a választ. 

- Már nagyon vár, hiszen amióta ott van, tudta, hogy mikor jössz. 

Ezzel Teodor eltűnt. 

- Várj, kérlek, jövök! - kiáltottam utána és felhúztam magam az utolsó létrafokon.

  Távolról zongoraszó hallatszik. A kedvencem, mosolyra húzódik a szám. Valahol álom és ébrenlét között mozgok. Jó érzés ez a félig- meddig súlytalan állapot. Légiesen könnyűnek érzem magam. Vörös hosszú selyemruhámban illegek-billegek a tükör előtt. A dallam körbe simogat, megpördülök, a szoknyarész lágyan hullámzik körülöttem, rámosolygok a tükörképemre.Mezítláb lépek ki a házból. A lágy szellő belekap a hajamba miközben boldog mosollyal tartom az arcom a napnak.Gyönyörű tavaszi reggel van, a virágok illata bekúszik az orromba, szinte a lelkem simogatja. Óvatosan lépegetek  a fűszálak a talpam csiklandozzák,  futni kezek, csak úgy, cipő nélkül. Futok a réten a domb felé, olyan boldog vagyok! Csak pörgök körbe - körbe, kacagok. Olyan jó élni! Olyan csodás ez a nap! Futok tovább az öreg tölgyfához, az egyik vastag ágán hinta lóg, még apám készítette. Lágyan végig simítom a megkopott deszkát. Ma mindent lehet, akár gyerek módjára hintázni. Egy nagy lendülettel ellököm magam és előre- hátra hajlongva, ringva egyre gyorsabban repülök, szállok a magasba..A zongoraszó elhalkul majd teljesen elnémul, de kárpótolnak a  madarak-  lágyan trilláznak az öreg tölgyfa lombjai között.Azután csend van, óriási csend. Mi történik? Miért van hideg, és sötét, hiszen nyitva a szemem! Szűk ez a hely. Lassan mozdul a kezem, körbe tapogatózom, kezeim remegnek. Szörnyű hideg van, lassan elér a tudatomig, hogy egész testemben remegek. Talán ez a sok selyem, vagy brokát hűt ami körbevesz. Próbálok felülni,de szűk alacsony a hely, ki kell találnom valamit. Hol vagyok? Mélyet sóhajtok, de a levegő nyirkos , nehéz. A tüdőm nem telik meg éltető oxigénnel. Levegő után kapkodok, segítsetek! Megfulladok! Sikoltanék, de csak magamban sikítok. Utolsó erőmmel ütök- rúgok, miközben sikolyaim visszhangoznak az elmémben : - Eltemettek! Engem élve eltemettek!