P.M. blogja

Szívemből mézként 

cseppen a szerelem

túlcsordulva a peremen

édes ízét érezd nyelveden

amint lassan végigfolyik

vágyódó keblemen

ujjaddal kövesd 

útjának vonalát

túl a telt idomokon át

részegítsen kelyhem

bódító zamata

csókolj vadul

míg eljön az éjszaka

szívünk zakatol

egyszerre dobban

testünk táncba kezd 

egy ősi ritmusban

lélegzetünk elakad 

a messzi csillagokban

 A keze forró volt, a tested lüktetett az érintésétől. Szeretted, úgy hitted ő is viszontszeret. Bár tekinteted elhomályosította a nyári nap fénye, a rózsaszínű felhő, ami apró árnyékként elsuhant felettetek, lehetőséget adott, hogy egy pillanatra kinyisd a szemed. Belenéztél a ragyogó kék szempárba és ő belefeledkezett a tekintetedbe. Azon a rózsaszínű felhőn érkeztem. Boldogan. Számtalanszor elképzeltem már milyen leszel, de te sokkal szebb voltál. Felülmúltad minden álmomat. Mosolyod ártatlan volt, szemeid ónixként ragyogtak. Hangod bársonya úgy simogatta lelkem, mint a tavaszi szellő az első ibolya, illatos kis fejecskéjét. Beletelt némi időbe, de bevackoltam magam hozzád. A fárasztó utazás után, végre, megérkeztem. Szívcsövem érted kezdett el dobogni. Hétről–hétre őrültebb tempóban vert.

Már hetek óta veled vagyok. Boldog vagyok! Érzem az izgatottságodat, a szaporább szívverésedet, a kezed melegségét. Még nem tudod, de fiú vagyok. Csupán nyolc gramm. Sokat alszom, és a karjaidba álmodom magamat. Elképzelem, ahogy óvón, féltőn ringatsz. Ahogy végigcsókolod az összes ujjacskámat.

Napok óta érzem, hogy félsz. Minden kis sejtemmel igyekezlek vigasztalni. Érezned kell, hogy minden rendben lesz, majd én adom az erőt, csak ne add fel, ne dobj el engemet! Úszom, menekülnék. Ebben a nagy világosságban, milyen hatalmas a sötétség! Nincs kiút, sikítanék. Nincs menekvés, hideg fém érint és tépi karomat szét.

 Én, huszonegy grammnyi lélek - lebegek. Nyolcgrammnyi testem, fémtálcán hever.

Távozóban, még visszanézek. Hollófekete hajad, szétterülve, ónix – szemeid lehunyva. Fehér hidegség, ami körbevesz.

Lassan emelkedem. Nézem, az őszbe forduló tájat. Hallom a szél zúgását, színes levelek között szökök egyre magasabbra. Míg őket a szél fújja, kavarja, pocsolyákba taszítja és az enyészetnek adja, addig én nőttön-növök, erősödöm. Kipattan belőlem egy szikra és kábán, de fénylőn érek fel a csillagokba.

Nem érkezem orgonaillattal, nem hoz el a május. Csak álmodban figyellek.

Tényleg nem emlékszel? Ma lenne a születésnapom!

2021.december

Vörös szőnyegen

Táncot lejt a napsugár

Anyóka ballag

Fény hullik ősz kontyára

Lelke szőke kisleány.

(tanka)

Tömeg. Mindenhol mosolygó, vidám emberek.

A nap éget. A lány megáll, és mereven bámulja a gyorsan forgó körhintát. Lábak és sikolyok összefonódnak. Üvölt a zene, a szíve felveszi a dob ritmusát. A hinta lassul, gyerekek hada indul meg felé, hogy a következő körre elfoglalhassa a helyét. Lökdösődés kezdődik. Ki ér oda hamarabb? Ki lesz a gyorsabb? Vagy a törtetőbb? A gyengébbek feladják, akár két – három menetet is várnak, mire sorra kerülnek. Az anyukák legalább olyan hévvel nyomakodnak, mint a gyerekek. Az egyikük figyelmetlenül áttolja a babakocsit a lány lábán, de még csak észre sem veszi, pedig az ormótlan fekete bakancson megugrik a kocsi kereke.  A kocsiban ülő kisfiú, ránevet a lányra. Fogatlan kis száj. Ő elhúzza a sajátját. Hogy grimasz-e, vagy halovány mosoly, nem lehet tudni. Kissé megemeli a kezét, és int. Fekete bőrnadrágja lóg rajta. Fekete öv és rajta lánc, ami mégis a derekán tartja. Pólója hatalmas, fekete takaróként borul rá. Kék szeme elveszik a sok festék alatt, zöld haja a homlokába hull. A lövöldék felé veszi az irányt. A fiatalember, aki éppen lő, csíkos ingben és kisuvickolt félcipőben emeli a vállához a puskát. Mellette a barátnője rózsaszínű mini ruha, szőke műhaj és combig érő csizma. Tapsikol, mikor a fiú egy plüssnyulat nyom a kezébe. A nyeremény. Vásárfia. A műhaj toporzékolva ugrik szerelme nyakába, arcát a vállába fúrja. Hátat fordítanak a céllövöldének és felé indulnak. Egy pillanatra  a sokaságban, összeakad a zöld és szőke haj. Rózsaszín rúzsfolt, csíkos ingen.

 Odébb egy testes asszonyág kiabál: – Cukorvattát tessék! Pattogatott kukoricát! Édeset, vagy sósat adhatok? Az illat belemászik a lány orrába és váratlanul rátör az éhség. Hátat fordít a tömegnek, a ricsajnak. Bántja a szemét a színkavalkád. Távolodik a boldog családoktól a szerelmes pároktól a fülsértő nevetéstől. A parkon túl, a főváros monoton zsongása. Nagy a forgalom, arra veszi az irányt.

-        Apa, a lufim! Elszáll!  - hallatszik valahol a háta mögött.

 Akaratlanul is felpillant, az égboltra, közben felrakja a fejhallgatót a fejére. A piros héliumos gömb, nyílegyenesen repül az ég felé, mintha madzagon húznák. Nem tudja levenni a szemét róla. Csak bámul felfelé, de közben nem áll meg. Talán a lufi elér a mennyországba? Eljátszik a gondolattal, hogy anyja és apja kéz a kézben fekszenek a mennyországbéli réten. Illatos virágok között. Itt a színek sem bántóak. Mosolyognak. Körülöttük pillangók szállnak, de látják, igen, ők is látják a piros léggömböt. Pont olyan, mint amilyet az apja vett neki azon az utolsó délutánon.  A léggömb csak száll, már olyan magasan, hogy apró pont csupán, de a lány még nyújtogatja utána a nyakát. Fülében zene szól, tekintete homályos az erős napfénytől. Nem hallja és nem látja a villamost, pedig az csilingel folyamatosan. A villamosvezető maga sem hiszi, hogy a lány nem áll meg. Nem fékez. A lány sem lassít.  A zene ütemére lép át egy szebb világba. Egy újabb léggömb emelkedik a magasba.

Fehér.

Sirályok kacagnak a múlton.

A tenger habja megtörik az erőd oldalán. Vörös kőfalát moha borítja. Emlékeim nem fedi a homály. Vetkőzném őket, holdfényben. Lassan, rétegenként bontanám le az emlékezés fonalát. A tenger hűvös vize mosná le az eddig megtett út porát. Úszna-e a víz tükrén a szégyen? Látható lenne a sötétben, mint a világítótorony?

Sirályok kacagnak a múlton.

Az el sem induláson és meg nem érkezésen. A rozmaringos pizza illatán. A kanyargós utakon, a sarki pékárus rikácsolásán. Az olíva ültetvények hosszú során. Stella rózsaszínű csipkeruháján. Hajóroncsok sikoltoznak a felszín alatt. Lelkek keringőznek sós azúrkék fényben. Hóhérok zörgetnek láncokat.

Sirályok kacagnak a múlton.

 Nincs hajó. Nincs kikötő. Nincs világítótorony. Fügefalevél mögé bújt titkok vannak. Mostoha szentek és csalfa Ádámok. Csendes tóban megbúvó békák. Foltos lelkek. Üres gyóntatószékek. Letört szárnyak. Hamis ígéretek. Homályos tükrök. Néma szájak. Magány, sokaságban. Forró poklok. Isten adhat csak feloldozást.

Én vajon megbocsátok?