P.M. blogja

Csak annyit mondtak, keressem meg. Vörös folt van a homlokán, a szeme meg kék. Tudni fogom, hogy Ő az, ha meglátom. Érezni fogom minden porcikámmal. Bizseregni fog a bőröm, a kezemen feláll a szőr és érzek majd valami melegséget a szívem tájékán. Vagyis, ahol a szívemnek kellene lennie.

Egy toronyház tetején ülök és kémlelem az utcát. Ilyen magasságból a járművek apró pontok csupán. Nyüzsgő hangyák. A felhők karnyújtásnyira tőlem táncolnak a szél dallamára. A távolban tűzoltóautó suhan, sikoltva szeli az út árnyékos oldalát. Nem látom, túlságosan távol vagyok, de érzem a tűz forróságát, sírást hallok és hörgést. Valaki levegő után kapkod, lefekszik a padlóra, feje felett füst gomolyog. Összehúzza magát, amennyire csak lehet. A tűz ropog, mindent felfal. Most látom a kis szobát, a hamuvá porladó virágos ágytakarót. A csipkefüggöny már a tűz martalékává vált, hangosan sóhajtoznak a kormos házfalak. Recsegve-ropogva hasad a gerenda. Zuhan. Még kapaszkodna, majd ordítva, lehull a mélyben kuporgó alakra.

Én, lassított felvételként látom, miközben a toronyház tetején ülök.

A bőröm bizsereg, a kezemen feláll a szőr, és a melegség, ami a szívem helyét betölti..

Semmi kétség, Őt kerestem. Érte jöttem! Teste elernyed, a plüssmaci amit eddig szorosan ölelt, most életre kel, és Őt öleli át. A homlokán vörös folt, szőke göndör tincsei keretbe foglalják pici arcát, miközben kék szemei az enyéimhez kapcsolódnak, s én tágra zárom őket, rájuk bocsájtva, az örök sötétséget, a halált.

Tedd a dolgod szajhamódra

lehunyt szemmel, hív a nóta.

Ringó csípő, gyorsabb ütem

tested adod - lelked viszem.

Csókot nem adsz, szíved másé

vágyad egy elveszett világé.

A múlt korhol, jövőd nincsen

porrá váló hited - kincsem.

Kapaszkodsz a fénybe, jóba

álmod nem válhat valóra!

Keskeny ösvény hozzám vezet

csupa széppel hitegetlek.

Jó szándékkal kövezem ki,

madárdal is azt csicsergi.

Hallgasd szíved dobogását,

szerelmednek suttogását.

Csókba fullad majd a hangod,

lelkeddel majd elosonok.

Tárva vár a pokolkapu,

lelked csak pernye és hamu.

Már megint bejelölt valaki a Facebook- on. Rápillantok. Mosolygós, szimpatikus férfi. Író. Lecsekkolom, tényleg az. Nem lesz gond. Épp nyomnám az ismeretség visszaigazolását, mikor a szemembe pottyan az ismerősei száma. Nem éri el az ötvenet sem. Újra rákeresek. Létező ember, vannak közös ismerősök is. Nincs gond. Visszaigazolom, megköszöni. Bemászik a fejembe. Eltelik két nap, újra bejelöl. Tévedés lehet, hiszen visszaigazoltam. Másnap megint megérkezik az üzenet. Jó, akkor végigjátsszuk megint. Ja, ez egy másik profil! Visszaigazolás, megköszönés. Kismillió dolgom van, az író, meg ott motoszkál a fejemben. Minden interneten fellelhetőt elolvasok tőle és róla. Pff, jól forgatja a tollát. Sőt, nagyon jól! Újra, meg újra elolvasom a verseit. A haiku, megborzongat. Hogy lehet, hogy eddig nem ismertem? A pasi olyan, mintha szó szerint az orrom piszkálná, vakarózom is eleget. Miért jelölt be? Mióta elolvastam a verseit, itt zümmög körülöttem, mint egy idegesítő dongó. Nem is értem, miért foglalkozom vele ennyit. Csak még egyszer elolvasom azt a haikut.

Lapozok, elengedem a dolgot.

Tekerem a Facebook – ot és szembejön. A Szöveg. Elolvasom egyszer, aztán még egyszer. Piha! Nagy igazságokat ír, ráadásul jól! Az életéről. A menekülésről, ahogy saját maga elől fut. Az időhiányról, ami mindannyiunkat kínoz, a visszavonulásról. A sehová sem tartozásról. Érdekszövetségekről és klikkekről. Az eltűnésről, „akár az erdőben a vadnyom” (József Attila). Kicsit politikáról. Belefáradt.

Újra elolvasom a verseit. A haiuku megborzongat.

  A szél vadul tépkedi a fákat, én meg bentről figyelem. A szoba melegéből. A függöny lágyan ringatózik a fűtőtest felett. Hálát kellene éreznem, hogy nem egy híd alatt húzom meg magam, de nem! Dühöt érzek! Azt vallom, hogy minden fejben dől el. Vagy legalább is, sok minden. Le kell mennem a pincébe. Az ajtón kilépve, a szél kiszakítja kezemből a nyílászárót és a falnak csapja. Hurrá, még ez is! Az udvaron a garázs tetejéről, a vihar által letépett szigetelés hever. Ne már! Ehhez végképp nincs erőm. Dühös vagyok. Gyenge vagyok.

Nem szeretek gyenge lenni. Ezt már régen eldöntöttem. Azt is, hogy nem leszek covidos. Én, nem! Mindegy, hogy napi szinten sok ember vesz körül, mindegy, hogy tömegközlekedem, mindegy, hogy pénzzel dolgozom, ami a világ legmocskosabb tárgya szerintem, – én, nem leszek covidos!

Minden fejben dől el! Vagy mégsem. A pozitív tesztem ténye, jobban ledöntött lábról, mint maga a betegség. Na persze, csak egy fél órára, aztán szó szerint ágynak pottyantam. Az első nap fájdalmai után fellélegeztem, mikor másnap ”csak” a fejem és szemem fájt. Piha, megúsztam! De nem eszik olyan forrón a kását!

Dühös vagyok! Minden nap más miatt húz az ágy. Teázom. Én! Őrület, már megittam egy egész doboznyi teát. Húsz tasak. Semmi más folyadék nem megy le a torkomon.

Hatodik nap, még mindig ágy.

Dühös vagyok! Oltott vagyok!

Nyolcadik nap. Fel kellene kelni.

 Főzök. Három krumpli megpucolva – kicsit leülök. Újabb három krumpli, megint leülök.  A szívem úgy toporog, mint egy beakadt másodpercmutató. Ti-ti-ti-ti-ti-ti. Kész vagyok. Nem is eszem, ágynak esem - megint. Estig alszom.

Dühös vagyok! Minden fejben dől el. Vagy mégsem?

Pozsony, 2020.2.3.

Nem vagyok kész. Csak úgy itt felejtettél a váróban a székek között. Nem is értem, hogy történhetett, hiszen folyamatosan beszéltél hozzám. Kezdetben még állandóan rám pillantottál, miközben élménybeszámolót tartottál. - Köztudott, hogy a hódok kézen fogva alszanak, hogy ne sodródjanak el egymástól. Hát nem csodálatos? – kérdeztem. Szemöldököd felvonva, meghökkenve néztél.

– Hogy mi? Tudom, nem kapcsolódott szorosan a témához ez a gondolatmenet. Attól még bíztam benne, hogy megérted a célzást.
Itt felejtettél a váróban. Elindultál nélkülem. Pedig mennyi tervünk volt!
Közös tervek, bizton állítom nem csak álmodtam ezeket. Vagy ha álmodtam is, de te rábólintottál mindre. Állandóan beszéltél. Most fel sem tűnik, hogy nincsenek válaszok?
Sietsz. Mész a konok fejed után, fut alattad az országút.
Még ücsörgök, itt egy ideig azt hiszem, de már nem sokáig. Kényelmetlen ez a várói műanyag szék.
Mennyivel jobb lenne a tóparton! Fejed az ölembe hajtanád én meg hallgatnám, ahogy mesélsz. Magamba szívnám az összes szavad, hogy legalább én emlékezzek. Te nyilván elfelejtesz dolgokat. Nem öregkori demencia ez, dehogy! Ígéreteid gyors hirtelenséggel hagyják el az ajkaid. Mint a buborékok a fújókát. Kis ideig keringenek a levegőben, majd szétpukkannak. Bennem visszhangoznak csupán.
Itt felejtettél, ebben a rideg teremben. Semmi melegség nincsen itten. A minap még azt ígérted hihetek, és hogy minden vég után, van egy új kezdet.
Minden nap egy új csoda.
Ülök a széken, kezemben füzet. Vadul radírozom az oldalakat, nem kellenek lejegyzett szavak.
Tényleg itt hagytál. Már nem áltatom magam, hogy csak itt felejtettél.
Elhagytál, pedig nem vagyok kész. Csak egy félig megrajzolt kép vagyok.

Pozsony 2020 augusztus