P.M. blogja

P.M.•  2021. június 16. 17:24

Kicsi falum temetője

                                                      

  Már elüti a templomunk harangja az este nyolcat, mikorra a temető kapujához érek. Zörögve - nyikorogva tárul, és én valamiféle babonából sarkig tárva hagyom. Hogy a babona valós – e vagy csak az én fejemben található - e meg, azt nem tudnám megmondani. De az biztos, hogy nem szívesen csukom magamra a temető kapuját. Egyedül vagyok, leszámítva persze a százéves fán fészkelő madarakat és a milliónyi tücsköt. No, nem tudhatom milliónyi – e, de olyan hangosan hegedülnek, mintha valamilyen itt ragadt lélek húzatná velük a nótáját. Lassan sétálok körbe, ráérősen a fárasztó nap után. Egy pillanatra megállok Tamásbá sírja előtt. Lám, milyen gyorsan telik az idő. Már két éve, hogy eltemették az öreget. Sírján angyalka és kőből készült nyitott könyv. Lapjain csupa szép szó, szép gondolat. Bár éltében kapott volna akár csak egy jó szót az asszonyától! Gondozott sírhalom, friss virág.

- Remélem megtalálta a lelki békéjét Tamás bátya. - húzom végig a kezem a hideg fejfán – ha már a Földön megjárta a poklot. Megbotlom a magas fűben, miközben hátrébb lépdelek, a temető végébe. Fehér sírkő, két kicsi fiú, még a múlt század elejéről. Nem hoztam kapát, hogy kissé rendbe rántsam, no, majd legközelebb.  Kicsi falum, kicsi temetője, mégis sok a friss sírhalom. Hosszú tél volt, és hideg tavasz. Esős volt a május, nem került még szandál a lábakra, mint a korábbi éveken. A gabona is erősen zöld még, bár már mélyen lépkedünk a júniusban. Elhanyagolt nyughelyek mellett haladok. Hiába a márvány sírkő, ha a Halottak napi kiégett mécseseken kívül nem díszíti más, még tán a féléves szürke por. Körbejárok, gyertyát gyújtok. – Adj Uram örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki.. – mormolom, csak csendesen az orrom alatt. Imitt – amott nyári virágok a földbe ültetve, vagy cserépbe. Ilyet is csak olyan mer, aki hetente többször is kijár. Öntözi, kapálgat, közben a múlton jár az esze. Vagy a jövőn, hogy ej hová is fordul ez a világ. Ha Ő idekerül, kerül - e majd a sírjára friss virág?

Távolabb, ott a Lujza sírja! Micsoda asszony volt Lujza! Tömzsi, pocakos, vörös képű, de a szeme, az úgy villogott! A férfiak bizony utána forogtak. Nagyanyám szokta mondogatni.

 - Ez a Lujza igencsak tudhat valamit! Na, hát, ha tudott valami különlegeset, akkor a titkát biz’ a sírba vitte. Bármilyen csalfa is volt Lujza, bizony hamar utána halt az urának. Csont és bőr volt már az öreg, mikor a Halál kopogott érte. Az utolsó hónapjaiban már egy sörrel is beérte napjában. Így, szó szerint. Egy sör volt a napi betevője, nem kellett neki azon kívül más. Nem ismertem én csak morgós, vén öregnek. Néha a botjával oda - odacsapott a Morzsa kutyának. Azt szidta napkeltétől – napnyugtáig. Szegény pára, azt gondolhatta, hogy nem is Morzsa, hanem Takarodj a neve. Élete delején állítólag nem csak a kutyát ütötte, de Lujzának is kijárt a verés. Aztán hogy mi volt előbb? Az alkoholtól bűzös urától, meg a veréstől e lett csalfa, vagy a csalfaság miatt volt - e a verés, azt nem tudta senki megmondani. Mikor eltemettük  Pali bá - t, csak sopánkodott a Lujza, hogy bizony rossz a rosszal, de még rosszabb a rossz nélkül.Odébb a Dénes bácsi sírja. Őt nem ismertem, de állítólag olyan átokfajzat volt a felesége, hogy nem látott más kiutat, hát megmérgezte az asszonyt. Aztán meg felment a padlásra, és felkötötte magát. Az asszonynak kimosták a gyomrát, élt még utána vagy húsz évet, de Dénes bácsi, másik napjára kikerült a temetőbe. Julcsa nem is temetkezett mellé.Vadgalambok  riasztottak fel a merengésemből. Egy fejfán összebújva súgtak – búgtak szerelmesen. Ideje volt hazaindulni. Még futó pillantást vetettem egy fiatal lány sírjára . Egyetlen gyermeke volt a szüleinek. Tizennyolc évet vártak rá, mire megszületett és tizennyolc évet élt.

Nemhiába, igaz a mondás, mindenkinek meg van a maga keresztje.  

P.M.•  2021. május 11. 07:57

Újszülött

                      Elhomályosult tekintettel figyelte, ahogy a terhességi teszten megjelenik a két csík. Alig telt el egy perc, az eredmény nyilvánvaló volt. Hirtelen úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Mindkét értelemben. Óvatosan leereszkedett a fürdőszoba hideg padlójára, hátát nekivetette a falnak. Hogy történhetett, hiszen vigyáztak. Most, amikor már végre elmehetne dolgozni, amikor második gyerekük megkezdhetné az óvodát? Mit szólnak majd a szülei? Mikor önhibájukon kívül nehéz anyagi helyzetbe kerültek, segítettek, ahogy tudtak, de most már mindenki bízott benne, hogy helyrerázódnak anyagilag. Mit fog szólni a férje? Nagyon jól ismeri őt. Tudja, hogy nem lenne képes eldobni a magzatot. De mi van, ha majd mégis erre kéri? Számtalan nő megteszi, és ő nem ítéli el őket érte. Ez nem az ő feladata, majd Isten ítélkezik. Ki tudja szegények mit élnek át, amikor meghozzák a döntést. Hányan bánják meg utólagosan és hányan számolják titokban a soha meg nem tartott születésnapokat? Nem, ő nem képes angyalkát gyártani! Lassan felkecmereg a padlóról és kilép a fürdőszobából. A férje kérdőn néz rá, de látja az arcán a választ. Egymásra borulnak. Idegőrlő napok következnek, és álmatlan, átsírt éjszakák.Valahogy megleszünk, mondja a férje, és ezzel a döntés teljesen az ő kezébe kerül. Annyi nélkülözéssel és betegségekkel, fájdalmakkal teli év van mögöttük és a jövőben sem várható az egészség terén csoda. Hogyan tovább?

Egy reggelen fáradtan lép ki a szobából. Nem döntésképtelen, hiszen tudja, mit nem fog tenni, és ezzel a kérdés el is dőlt. Nincs másik megoldás. A férje épp egy filctollat vesz elő és ír. A terhességi teszt külső műanyag borítására, ráírja a dátumot és a tesztet berakja a kis emlékmegőrző dobozkába az előző mellé. Összemosolyognak. Akkor is és a szülőszobában is, amikor előbújik a fekete hajú, bogárszemű csöppke lány. Minden nap hálát ad érte Istennek. A kislánynak pedig számtalanszor elmondja, hogy Ő a legjobb dolog az életében, és a legjobb döntés.

P.M.•  2021. április 1. 08:52

Vasárnapok

  A szőke, arisztokratikus szépség, lassan lépdel a belváros macskaköves utcáin. Cipője sarka minden lépésnél hol megcsúszik a kopott, sima felületen, hol meg besüllyed a kövek közötti résbe. A kora reggeli időpont, és a tény, hogy vasárnap van, igazolja az utcák néptelenségét. Most senki sem füttyög, és senki sem fordul utána. Hegedűszó hallatszik. Még mielőtt megpillantaná, lelki szemei előtt megjelenik Sanyi, az utcazenész mosolygós ábrázata.  A sarkon túl muzsikál, a park bejáratánál. Befordul az utcába, maga mögött hagyva az utálatos macskaköveket és a szűk, árnyékos hideg sikátort. A park tipikus nagyvárosi látványt nyújt. Boldog kutyák futkosnak, miközben gazdáik agyba – főbe dicsérik őket a padokon ücsörögve, és élvezik a tavaszi napsütést. Kisgyereket, elvétve látni csak.

A muzsikus elismerő pillantást vet a nőre, és a Love Story – t kezdi játszani. Összemosolyognak. Találkozásaik hónapok óta hasonlóképpen zajlanak. A nő lerakja a forrókávés - termoszt a padra, ő meg eljátssza a dalokat, amikről tudja, hogy a kedvencei. Egy nyári éjszakán, a Duna parton váltak barátokká. A lány a hídon állt, hajába belekapott a szél. Hófehér ruhája szinte világított az éjszakában. Olyan volt, mint egy szellem. A zenész a partról figyelte, és egyre inkább befészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy a lány le akar ugrani. Elővette a hegedűjét és elkezdett muzsikálni. Közben, le nem vette a szemét a lányról. Egy idő után a hófehér ruha elindult felé. Ő meg csak játszott, míg a hatalmas könnyáztatta szemek meg nem álltak előtte. Nyúzta a hegedűt, amíg bírta szusszal, aztán reggelig tartő csend telepedett közéjük. A következő éjjelen, mintha csak megbeszélték volna, újra a padon találták magukat és reggelig beszélgettek. Most viszont, nincs erre idő. A muzsikus is tudja. A szépség tovább siet, lesimítja fekete hosszú szoknyáját, és búcsút int, anélkül hogy hátra pillantana. A park túloldalán gótikus templom áll. Büszkén, felújított homlokzattal. Amikor a park teljes pompájában zölddel, akkor csak a tornya kandikál ki a fák sűrűje fölött. Most viszont, így tavasz kezdetén, a sárga ódon falak adják a környék egyetlen színfoltját.

Érzi, ahogy összeszűkül a gyomra. Hol szaporábban lépdel, hol teljesen visszafogja a tempót, ilyenkor alig- alig koppan a cipője sarka. Ahogy közeledik a templomhoz, légzése szabálytalanná válik. Olyan értelmetlen ez az egész. Minden vasárnap szépen felöltözik, sminkel, és útra kel. Nem változik az útvonal. sem az érzései - csak az évszakok váltakoznak. Még a lélegzete is a magnólia fához érkezve kezd szaggatottá válni. Alig vet rá egy pillantást, pedig virágba borult, kecses rózsaszín szirmai büszkén illegetik magukat a reggeli pára súlya alatt.

A környékről már érkeznek a hívők. Sietnek a szentmisére. A forgatókönyv itt is ugyanaz. Előbb a szürke kalapos bácsi érkezik a kis utcából, sétapálcával, peckesen lépdel. Mögötte a lila kalapos hölgy, a lila táskájával. Olyan vénlány típus, ideges rángásokkal söprögeti le válláról a nem létező hajszálakat. A háta mögött, bár még nem látja és nem hallja, de tudja, hogy pillanatokon belül egy nagyhangú asszonysereg tűnik fel. Ők a társaság krémje. A pletykafészkek. A parkolóban is megszaporodnak az autók. Lassan begördül a sötétkék Audi és betolat a legszélső jobb oldali parkolóhelyre. Mindenki, mindig ugyanoda parkol. Előbb a sofőr száll ki. Megkerüli az autót és kisegíti a feleségét az anyósülésről. Közben nyílik a hátsó ajtó és kiszáll egy magas szőke fiatalember. Már az anyja fölé magasodik, hogy megnőtt! A nő szeme az apára tapad. Sötét öltönyt visel és fehér inget, nyakkendő nélkül. Nem várja meg, amíg közelebb érnek. Gyorsan besurran a hátsó ajtón és megbújik a lépcső tövében, amely felvisz az orgonához. Egy Szűz Mária szobor takarásában áll. Megszólalnak a harangok és a kis család belép az oldalsó ajtón. Olyan közel áll, hogy akár meg is érinthetné őket, mégsem észrevehető. A férfi megtorpan. Lehunyja a szemét egy pillanatra és mélyen beszívja a nő parfümjének fűszeres aromáját. Látszik az arcán, hogy az ismerős illat felkavarja. Szemeivel végigpásztázza a körülötte állókat. A nőt elégtétellel tölti el a férfi arcán átsuhanó vágyódás. A család megindul a sorok között előre. Leülnek a harmadik padsorban, ő meg felbotladozik a rozoga falépcsőn. A csigalépcső egyre szűkösebb, ahogy halad felfelé. Bólint, a vén orgonistának. Nem tudja megbecsülni a vénember korát. Csontos, ráncos kezei vannak. A feje teljesen kopasz, orra vékony, hegyes és göcsörtös. Háta púpos, tekintete szúrós, a ruházata fekete. Kezdetben nem tetszett neki a nő jelenléte, de végül megszokta. Mikor tudatosította, hogy nem tágít, bekészített neki egy darabka vörös szőnyeget a sarokba. Azóta neki is állandó helye van a templomban. A baloldalon kuporog a fal mellett. Igen, ezt a pózt, amit felvesz, nem lehet másként nevezni. Még a cipőjét is lerúgja. Néha térdel, néha törökülésben ül. Attól függ, mikor mit visel. Megteheti, senki sem látja. Senki sem hallja. Kezdetben sokat sírt, de fájdalmas zokogását, elnyomta az orgona hangja. Most már csak befelé üvölt. Hangosan imádkozik a többiekkel, miközben tudja, hogy nem érdemli meg Isten kegyelmét. Néha énekel is. Inkább csak ünnepi alkalmakkor. Hallgatja a prédikációt, miközben érzi, mennyire kicsi a hite.  Nem tartja magát jó katolikusnak. Zavarja a pompa, a sok szabály. Nem gyón. Úgy gondolja, ha van Isten. akkor úgyis mindent lát és hall.

A fehér inges férfira vágyik. Tudja, hogy ez bűn, de az érzés sokkal nagyobb, mint ő maga. Túlnőtt rajta, nem tudja kordában tartani és nem tudja Őt kiűzni a gondolataiból. Ez inkább átok számára, sem mint áldás!

A fő imádságot állva mormolja, kissé közelebb hajol a karzathoz és engedélyez magának egy pillantást a fehér ing ama pontjára, ahol a férfi nyakához simul. Érzi, ahogy testét elönti a forróság, lehunyja a szemét és hangosan mormolja: ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól..

Teste megfeszül a vágyakozástól, az ajkába harap. Érzi a vér keserű ízét a szájában, és megfogadja már vagy századszor, hogy nem jön ide többé. Nincs itt számára sem testi kielégülés, sem lelki megtisztulás. Lepillant a szentáldozáshoz sorakozó emberekre, majd újra lekuporodik és imádkozik. Erőért fohászkodik, és amikor a pap száját elhagyja, a menjetek békével, lesiet a falépcsőn és kisurran a hátsó ajtón. Úgy távozik, ahogy érkezett. Csendesen, lopva, mint a betörő, aki tudatában van, hogy nincs joga az adott helyen tartózkodni. Visszafelé indul a parkon át. Vállai előre hullnak, lábai remegnek, testében nincs semmi tartás. Szíve össze – vissza, kalapál. Próbál egyenletesen lélegezni. Csak vonszolja magát. Menet közben elveszi az üres termoszt a padról, a zenész bólint, miközben a Cherbourg – i esernyőket húzza. Arcán végigfut egy könnycsepp. Dühösen letörli, kihúzza magát és betér az üres sikátorba. Végigbotladozik a macskaköveken. A sikátor egy idő után kiszélesedik. Az utca kezd benépesedni, egy kávézó előtt éppen a napernyőket bontogatják. A pincér rámosolyog, de ő lesüti a szemét és megszaporázza a lépteit.

Már nem látja, hogy a kis család épp a gyönyörűen virágba borult magnóliát csodálja, a férfi pedig elhomályosult tekintettel hallgatja a muzsikát.

P.M.•  2021. január 6. 17:42

Szőke haj

   A haja szőke volt. Pont az a fajta szőke, amiről az embernek akaratlanul a szőke nős viccek jutnak az eszébe. Régen mindig sötétre festette a haját. Sötétbarnára, néha megbolondítva egy árnyalatnyi vörössel. Csak pont annyira, hogy felizzon, ha napfény éri. Dús hajkoronája körülölelte keskeny arcát. Általában rövid frizurát hordott, amivel kiemelte karcsú nyakát. Most viszont szőke volt! A férfi, épp csak befordult a kapun, de már meglátta. Döbbenten állt meg egy pillanatra és rápillantott az órájára. Fél három. Tehát, mégiscsak jókor érkezett. Körbekémlelt. Az emberek csoportokban álltak és beszélgettek. A háttérben, halk zene szólt. Vacillált, még visszafordulhat. Nem kell hozzá odamennie, hiszen nem ígérte meg, hogy eljön. Senki sem hívta. A nőnek sem ígért soha, semmit. Rég nem látott ismerősök kíváncsi pillantással méregették. Idegességében hátrálni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, de összerándult a fájdalomtól. Elfelejtkezett a rózsaszálról és most a tüskéje teljesen belemélyedt a tenyerébe. Idefelé jövet megállt a virágárusnál és vett egy szál rózsát. Fehéret. Nem tudta milyet lenne illendő, de úgy gondolta, ez, illik hozzá. Lepillantott a kezére, ahol hosszú vörös csíkban folydogált a vére. Nem bírta a vér látványát. Nem törölte le és hagyta, hogy végigfolyjék az ujjain. Újra az épület felé pillantott. Meleg nyári nap lévén a dupla nehéz ajtószárnyak sarkig tárva voltak. Egy pillanatig még bámulta a szőke tincseket, aztán megindult felé. A füle hangosan zúgni kezdett, már nem hallotta a zenét, sem az emberek hangját. Csak a morajlást, ami, mint a tenger zúgása, egyre erősödött. Odalépett hozzá. Nem nézett se jobbra se balra, csak rá. Hosszú szőke haj keretezte az arcát, egészen a melléig. Vörös, mélyen kivágott ruhája éles kontrasztban állt hófehér bőrével. Mélybarna szemei lehunyva, hosszú fekete pillái látszottak csupán. Telt, vörös ajka kissé szétnyílt, mintha még mindig a csókjára várna. Bambán nézte, mintha most látná először. Egy pillanattal később a morajlás mögül áthatoltak a hangok. Előbb a lágy zongoraszó, aztán a fájdalmas zokogás. Lassan feleszmélt és döbbenten pillantott körbe a gyászolók során. A rózsát óvatosan a koporsóba tette és egy utolsó pillantást vetett rá. 

Akkor vette észre. A szőke haj, csak paróka.


 

P.M.•  2020. július 18. 09:13

Újraindítás

                                                                         

 Izzadtan és kimerülten ébredtem, rápillantottam az ébresztőórára. Hajnali öt. Már megint ez a különös álom. Egy stégen állok, hatalmas a köd. A hullámok magasra csapnak, a víz a bokámat nyaldossa, körbevesz és én nem látom merre mehetnék. Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon, imádkoznék, de nem jutnak eszembe a szavak. Egy csónak hánykolódik a vízen, benne egy férfi. Már látom az arcát, felé nyújtom a kezem, de Ő  nem mozdul. Körülöttem egyre magasabb a víz, elnyelnek a hullámok, Ő meg nézi.. Öklömet végig húzom párszor a homályos tükrön. Egy negyvenes nő néz vissza rám. Szemeim körül apró ráncok, hajamba ősz hajszálak vegyülnek. Harcosnak születtem, de mostanra alábbhagyott bennem  a küzdőszellem. Már nem érzem, hogy falakat és ajtókat kellene döngetnem. Ha nem várnak tárt kapuk, akkor az valószínűleg nem az én utam. Pedig Isten lássa lelkem, erősen és hittel akartam, szinte már görcsösen ragaszkodtam vágyaim, céljaim elérésére. Elfáradtam, megszűnt a megfelelési kényszer. Kiléptem a nyaraló ajtaján hogy lerójam a  szokásos távot a közeli tó körül. Először csak lassan kocogtam, aztán gyorsítottam a tempón. Kora reggel még kevesen voltak idekint,  többnyire csak a futók és pár horgász. Régóta ismertük és hangosan üdvözöltük egymást amikor elhaladtam mellettük. Már húsz éve, hogy minden nyarat itt töltök, de ez az első év, hogy egyedül érkeztem. Magányra vágytam, úgy éreztem változtatnom kell az életemen. Mintha valami véglegesen elromlott volna, de magam sem tudtam mi. Talán én. A harmadik körömet futottam éppen, amikor egy elhagyatott stégen valami pirosat láttam felvillanni, épp csak futólag ahogy a szél belekapott a nádasba és szétfújta azt. Talán egy fürdőző ruhája? Nyakamat nyújtogatva fürkésztem a vizet, de nem láttam senkit. A rémálmom miatt nem szívesen léptem semmilyen stégre vagy mólóra, de ez a piros valami most húzott magához mint a mágnes. Óvatosan ereszkedtem le a meredek parton.  Közelebb érve láttam, hogy egy   piros nagy gömbkapcsoló az, rajta egy  felirat: RESET. Egy pillanat alatt történt, igazából végig sem gondoltam, csak lehajoltam és rátenyereltem. A szél zúgni kezdett, a tó hatalmas hullámokat vetett, a nádasból csapatostul emelkedtek a levegőbe a  rikoltozó madarak. A következő percben minden elcsendesedett, csupán a szívem őrült zakatolását hallottam . Csak el innen, ez volt az első gondolatom! Már felkapaszkodtam a parton, amikor eszembe jutott a kapcsoló. Visszafordultam hogy elhozzam, de már nem volt sehol. Hátborzongató gondolat fogant meg a fejemben. Mi van , ha nem csak egy piros gombra, hanem valami másba is beletenyereltem? Akaratomon kívül újraindítottam valamit? Bíztam benne, hogy ha én nem érzek magamon változást, akkor a többi embert sem küldtem vissza az evolúció kezdetére. Lassan sétáltam visszafelé. A szembe futó fiatalok nyugodtnak látszottak a legközelebbi horgász is vidáman, fütyörészve akasztotta horgára a csalit. Mi volt ez? Csak a képzeletem játszott velem? Nem, éreztem a zsigereimben , hogy történt valami változás. Csak még nem jöttem rá, hogy mi. Lehet, hogy összeomlott a gazdaság, a tőzsde? Vagy elvesztek a tudományos ismereteink? A dombról ráláttam a parkolóra. Modern autók és motorok várták gazdáikat. Semmiféle Frédi - Béni  féle lábbal hajtott kis verdák nem sorakoztak az aszfaltozott állóhelyeken. A közeli lángos árus épp a zsalukat nyitotta ki a standján. Szólt a rádió én meg pár tornagyakorlat mögé álcázva magam, hallgattam a híreket. Semmi extra  információ nem hangzott el. A rossz időjárási viszonyok miatt elmaradt a  SpaceX űrhajó kilövése - mondta épp a hírolvasó. Na akkor űrhajónk is van! Senki semmit nem vett észre ebből az egészből csak én? Hazaérve kivettem a frigóból a  narancslevem és  a verandán lógó függőágyba feküdtem. Nyilvánvalóan a piros gomb megnyomása nem törölte az emlékeimet. Nem kezdhettem tiszta lappal, üres szívvel. A tó körül egyre nagyobb lett a nyüzsgés. Kis.lurkók húzták maguk után a homokozólapátot és a vödröt, szüleikkel a nyomukban. Nemsokára betölti majd a levegőt az apróságok önfeledt kacaja, a hamburger, lángos és hot dog illata.  Felhívtam a gyerekeimet és mivel mindent rendben lévőnek találtam, nem meséltem nekik a RESET gombról. Az én gyakorlatias nagyfiam, talán még a józanságomat is megkérdőjelezte volna. A függőágy lassú hintázása álomba ringatott. Újra a stégen álltam, a hullámok már lassan beborítottak. Kezem a férfi felé nyújtottam, Ő meg csak nézett rám hideg, kék tekintettel. Zokogva ébredtem, hirtelen eldöntöttem hogy visszamegyek a városba. Autóba ültem és úgy számoltam, még zárás előtt a munkahelyemre érek. A szívem össze - vissza vert, mint mindig, ha tudtam hogy találkozni fogok vele. A kezeim megremegtek, fiatal lánynak éreztem magam. A forgóajtó üvegfalába pillantva beletúrtam a hajamba, izgatottságomat magam előtt sem tudtam palástolni. Reggeli gondolataim, miszerint belefáradtam a csukott ajtók döngetésébe, egyszeriben szertefoszlottak. Mire az ajtó körbefordult, reményekkel és vágyakkal telve indultam befelé.  A történetem körbejár, egy se vele se nélküle kapcsolatban. Elérkezett a döntés ideje,  én pedig biztosan tudtam, hogy Vele, és nem nélküle akarom folytatni az életem. Végig  siettem az előtéren, futólag odaköszöntem a portásnak és vártam a leérkező liftet. Végre feltárult az ajtó és mint egy lassított filmen, kívülről láttam magunkat  Én, amint félszeg mosollyal ránézek a liftből kilépő férfire, tekintetünk összeakad. Kék szeme hűvösen tekint rám, pont mint az álmomban, tétován felé nyújtom a kezem, de Ő a felismerés leghalványabb jele nélkül néz rám. Pár lépés után  mégiscsak visszafordul és megkérdezi: - Elnézést asszonyom, ismerjük egymást? Kezem lehanyatlik, nem jön ki hang a torkomon. Visszanyelem a  könnyeim és tagadóan rázom a fejem. A falnak támaszkodom, elhagy minden erőm,  miközben a fehér inget bámulom ahogy átsuhan a forgóajtón. A fejemben megszólalt egy hang.  RESET gomb lenyomva - újraindítás!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom