P.M. blogja

Csak annyit mondtak, keressem meg. Vörös folt van a homlokán, a szeme meg kék. Tudni fogom, hogy Ő az, ha meglátom. Érezni fogom minden porcikámmal. Bizseregni fog a bőröm, a kezemen feláll a szőr és érzek majd valami melegséget a szívem tájékán. Vagyis, ahol a szívemnek kellene lennie.

Egy toronyház tetején ülök és kémlelem az utcát. Ilyen magasságból a járművek apró pontok csupán. Nyüzsgő hangyák. A felhők karnyújtásnyira tőlem táncolnak a szél dallamára. A távolban tűzoltóautó suhan, sikoltva szeli az út árnyékos oldalát. Nem látom, túlságosan távol vagyok, de érzem a tűz forróságát, sírást hallok és hörgést. Valaki levegő után kapkod, lefekszik a padlóra, feje felett füst gomolyog. Összehúzza magát, amennyire csak lehet. A tűz ropog, mindent felfal. Most látom a kis szobát, a hamuvá porladó virágos ágytakarót. A csipkefüggöny már a tűz martalékává vált, hangosan sóhajtoznak a kormos házfalak. Recsegve-ropogva hasad a gerenda. Zuhan. Még kapaszkodna, majd ordítva, lehull a mélyben kuporgó alakra.

Én, lassított felvételként látom, miközben a toronyház tetején ülök.

A bőröm bizsereg, a kezemen feláll a szőr, és a melegség, ami a szívem helyét betölti..

Semmi kétség, Őt kerestem. Érte jöttem! Teste elernyed, a plüssmaci amit eddig szorosan ölelt, most életre kel, és Őt öleli át. A homlokán vörös folt, szőke göndör tincsei keretbe foglalják pici arcát, miközben kék szemei az enyéimhez kapcsolódnak, s én tágra zárom őket, rájuk bocsájtva, az örök sötétséget, a halált.

Nem vagyok kész. Csak úgy itt felejtettél a váróban a székek között. Nem is értem, hogy történhetett, hiszen folyamatosan beszéltél hozzám. Kezdetben még állandóan rám pillantottál, miközben élménybeszámolót tartottál. - Köztudott, hogy a hódok kézen fogva alszanak, hogy ne sodródjanak el egymástól. Hát nem csodálatos? – kérdeztem. Szemöldököd felvonva, meghökkenve néztél.

– Hogy mi? Tudom, nem kapcsolódott szorosan a témához ez a gondolatmenet. Attól még bíztam benne, hogy megérted a célzást.
Itt felejtettél a váróban. Elindultál nélkülem. Pedig mennyi tervünk volt!
Közös tervek, bizton állítom nem csak álmodtam ezeket. Vagy ha álmodtam is, de te rábólintottál mindre. Állandóan beszéltél. Most fel sem tűnik, hogy nincsenek válaszok?
Sietsz. Mész a konok fejed után, fut alattad az országút.
Még ücsörgök, itt egy ideig azt hiszem, de már nem sokáig. Kényelmetlen ez a várói műanyag szék.
Mennyivel jobb lenne a tóparton! Fejed az ölembe hajtanád én meg hallgatnám, ahogy mesélsz. Magamba szívnám az összes szavad, hogy legalább én emlékezzek. Te nyilván elfelejtesz dolgokat. Nem öregkori demencia ez, dehogy! Ígéreteid gyors hirtelenséggel hagyják el az ajkaid. Mint a buborékok a fújókát. Kis ideig keringenek a levegőben, majd szétpukkannak. Bennem visszhangoznak csupán.
Itt felejtettél, ebben a rideg teremben. Semmi melegség nincsen itten. A minap még azt ígérted hihetek, és hogy minden vég után, van egy új kezdet.
Minden nap egy új csoda.
Ülök a széken, kezemben füzet. Vadul radírozom az oldalakat, nem kellenek lejegyzett szavak.
Tényleg itt hagytál. Már nem áltatom magam, hogy csak itt felejtettél.
Elhagytál, pedig nem vagyok kész. Csak egy félig megrajzolt kép vagyok.

Pozsony 2020 augusztus

 A keze forró volt, a tested lüktetett az érintésétől. Szeretted, úgy hitted ő is viszontszeret. Bár tekinteted elhomályosította a nyári nap fénye, a rózsaszínű felhő, ami apró árnyékként elsuhant felettetek, lehetőséget adott, hogy egy pillanatra kinyisd a szemed. Belenéztél a ragyogó kék szempárba és ő belefeledkezett a tekintetedbe. Azon a rózsaszínű felhőn érkeztem. Boldogan. Számtalanszor elképzeltem már milyen leszel, de te sokkal szebb voltál. Felülmúltad minden álmomat. Mosolyod ártatlan volt, szemeid ónixként ragyogtak. Hangod bársonya úgy simogatta lelkem, mint a tavaszi szellő az első ibolya, illatos kis fejecskéjét. Beletelt némi időbe, de bevackoltam magam hozzád. A fárasztó utazás után, végre, megérkeztem. Szívcsövem érted kezdett el dobogni. Hétről–hétre őrültebb tempóban vert.

Már hetek óta veled vagyok. Boldog vagyok! Érzem az izgatottságodat, a szaporább szívverésedet, a kezed melegségét. Még nem tudod, de fiú vagyok. Csupán nyolc gramm. Sokat alszom, és a karjaidba álmodom magamat. Elképzelem, ahogy óvón, féltőn ringatsz. Ahogy végigcsókolod az összes ujjacskámat.

Napok óta érzem, hogy félsz. Minden kis sejtemmel igyekezlek vigasztalni. Érezned kell, hogy minden rendben lesz, majd én adom az erőt, csak ne add fel, ne dobj el engemet! Úszom, menekülnék. Ebben a nagy világosságban, milyen hatalmas a sötétség! Nincs kiút, sikítanék. Nincs menekvés, hideg fém érint és tépi karomat szét.

 Én, huszonegy grammnyi lélek - lebegek. Nyolcgrammnyi testem, fémtálcán hever.

Távozóban, még visszanézek. Hollófekete hajad, szétterülve, ónix – szemeid lehunyva. Fehér hidegség, ami körbevesz.

Lassan emelkedem. Nézem, az őszbe forduló tájat. Hallom a szél zúgását, színes levelek között szökök egyre magasabbra. Míg őket a szél fújja, kavarja, pocsolyákba taszítja és az enyészetnek adja, addig én nőttön-növök, erősödöm. Kipattan belőlem egy szikra és kábán, de fénylőn érek fel a csillagokba.

Nem érkezem orgonaillattal, nem hoz el a május. Csak álmodban figyellek.

Tényleg nem emlékszel? Ma lenne a születésnapom!

2021.december

Tömeg. Mindenhol mosolygó, vidám emberek.

A nap éget. A lány megáll, és mereven bámulja a gyorsan forgó körhintát. Lábak és sikolyok összefonódnak. Üvölt a zene, a szíve felveszi a dob ritmusát. A hinta lassul, gyerekek hada indul meg felé, hogy a következő körre elfoglalhassa a helyét. Lökdösődés kezdődik. Ki ér oda hamarabb? Ki lesz a gyorsabb? Vagy a törtetőbb? A gyengébbek feladják, akár két – három menetet is várnak, mire sorra kerülnek. Az anyukák legalább olyan hévvel nyomakodnak, mint a gyerekek. Az egyikük figyelmetlenül áttolja a babakocsit a lány lábán, de még csak észre sem veszi, pedig az ormótlan fekete bakancson megugrik a kocsi kereke.  A kocsiban ülő kisfiú, ránevet a lányra. Fogatlan kis száj. Ő elhúzza a sajátját. Hogy grimasz-e, vagy halovány mosoly, nem lehet tudni. Kissé megemeli a kezét, és int. Fekete bőrnadrágja lóg rajta. Fekete öv és rajta lánc, ami mégis a derekán tartja. Pólója hatalmas, fekete takaróként borul rá. Kék szeme elveszik a sok festék alatt, zöld haja a homlokába hull. A lövöldék felé veszi az irányt. A fiatalember, aki éppen lő, csíkos ingben és kisuvickolt félcipőben emeli a vállához a puskát. Mellette a barátnője rózsaszínű mini ruha, szőke műhaj és combig érő csizma. Tapsikol, mikor a fiú egy plüssnyulat nyom a kezébe. A nyeremény. Vásárfia. A műhaj toporzékolva ugrik szerelme nyakába, arcát a vállába fúrja. Hátat fordítanak a céllövöldének és felé indulnak. Egy pillanatra  a sokaságban, összeakad a zöld és szőke haj. Rózsaszín rúzsfolt, csíkos ingen.

 Odébb egy testes asszonyág kiabál: – Cukorvattát tessék! Pattogatott kukoricát! Édeset, vagy sósat adhatok? Az illat belemászik a lány orrába és váratlanul rátör az éhség. Hátat fordít a tömegnek, a ricsajnak. Bántja a szemét a színkavalkád. Távolodik a boldog családoktól a szerelmes pároktól a fülsértő nevetéstől. A parkon túl, a főváros monoton zsongása. Nagy a forgalom, arra veszi az irányt.

-        Apa, a lufim! Elszáll!  - hallatszik valahol a háta mögött.

 Akaratlanul is felpillant, az égboltra, közben felrakja a fejhallgatót a fejére. A piros héliumos gömb, nyílegyenesen repül az ég felé, mintha madzagon húznák. Nem tudja levenni a szemét róla. Csak bámul felfelé, de közben nem áll meg. Talán a lufi elér a mennyországba? Eljátszik a gondolattal, hogy anyja és apja kéz a kézben fekszenek a mennyországbéli réten. Illatos virágok között. Itt a színek sem bántóak. Mosolyognak. Körülöttük pillangók szállnak, de látják, igen, ők is látják a piros léggömböt. Pont olyan, mint amilyet az apja vett neki azon az utolsó délutánon.  A léggömb csak száll, már olyan magasan, hogy apró pont csupán, de a lány még nyújtogatja utána a nyakát. Fülében zene szól, tekintete homályos az erős napfénytől. Nem hallja és nem látja a villamost, pedig az csilingel folyamatosan. A villamosvezető maga sem hiszi, hogy a lány nem áll meg. Nem fékez. A lány sem lassít.  A zene ütemére lép át egy szebb világba. Egy újabb léggömb emelkedik a magasba.

Fehér.

 Hol jártál már megint?

  Lehetnék épp a jéghideg Duna fenekén is. Ma is húzott a víz magához és én újra alázatosan indultam. Aztán megláttam a kislányt a parton. Engem figyelt, kezében Kuprin, Juju című könyve. A kislány kérdőn nézett, a macska a borítóról dühösen bámult rám. Szóval nem haragíthattam még jobban magamra. Továbbálltam. Lassan csoszogtam, az emlékeim velem vánszorogtak. Szerettem ezt a könyvet, és a kislányt is, akinek esténként felolvastam. Egy pillanatra megállított a múlt. Újra éreztem teste melegét, ahogy hozzám bújt és a haja illatát. Kamilla. Az illat, meg a kislány is.

Ócska, lyukas bakancsommal tapostam a zizegő avart, míg fejem felett ezer színben pompázott a fák lombkoronája. A napfény csodálatos, de már közel sem bántó ragyogásba mártotta a pagonyt. Kevesen néznek be az erdő kulisszái mögé. Rejtélyes, kanyargó ösvényekkel teli, mint maga az élet. Bogozgatjuk a fonalakat, lelkünk kertje, néhol még ingoványos is. Mint évszázadokkal korábban a Feneketlen-tó.

 Ott pillantottam meg először, a parkban. A Mackó - szobor mellett ült az árnyékban és olvasott. Rézvörös hajában megcsillant a nyári nap fénye, halványkék szemei tündöklő csillagok. Szilvási, Egymás szemében című könyvét olvasta. Pillantásunk találkozott és mi is megláttuk egymás szemében önmagunkat és a közös jövőt. 1976 – ot írtunk, Rómeó és Júliát olvastunk. Csilingelő kacagása beitta magát a bőröm alá. Kezének bársonya, álmodozásba kergetett. Éjszakáim forgolódva teltek, míg végül megadta magát a kedves. A következő nyáron hintőpor illatú, apró lakásunk gyereksírástól lett hangos és nekem dübörgött a szívem a boldogságtól.

Fekete hajú, fekete szemű, babaillatú Rózsa, szívem kis hercegnője lett állandó kísérőm. Nadrágszáramba kapaszkodva tette meg az első lépéseket. Nem is moccant el mellőlem soha. Alig múlt négy, mikor már a könyvtárba is bejárt velem. Drágám nem bánta, kiváltképp, mert akkor született meg a kis Lili. A kis vörös bestia. Lefoglalta minden percét. Így enyém volt az örömteli küldetés, hogy kamilla illatú Kamillám és Rózsám estéit betöltsem a mesék világával. Estéről estére új vendégei voltak a gyerekszobának. Mazsola, Süsü a sárkány, Piskóta, Mátyás király és Csí. Felsorolhatatlanul sok látogatót fogadtunk az évek alatt.

Egy napon úgy pukkadt ki a csodás mesevilágunk, mint a szappanbuborék. A vonat dudája a vészfék és a csattanás hangja messzire elhallatszott.

Széll Kálmán tér metróállomás. Talán ma. Talán most. Eldöntöttem, megyek én is.

Nem nézek fel, húzom magam után a mosdatlanság savanyú bűzét. Már érzem a metró szelét, izmaim megfeszítem. Felkészülök? Már évek óta készen állok. Már csak egy pillanat.

-       -  Bácsi, nem maga veszítette el ezt a könyvet? – állít meg egy gyerekhang. Közben a metró berobog, a zajtól a kislánynak csak a szája mozgását látom. Kezembe nyomja Goriot apót, és eltűnik a tömegben. A peron lassan elnéptelenedik. Rózsa hangját vélem hallani, ahogy a fülembe súgja­: - Mindig veled leszek. 

Hol jártál már megint?  Lehetnék akár húscafat a metrósínek között. Félperces beszámoló az esti hírekben. A sors úgy ítélte meg, hogy még nem olvastam fel elég könyvet. Lassan leülök a fűbe, hátam nekitámasztom a hideg sírkőnek. -  Ezt még nem hallottátok, lányok! – mondom fennhangon és olvasni kezdek.

2020