P.M. blogja

 Fehér

Kinek mit jelent a fehér szó és jelenthet e bármi fontosat?

Nekem a hó, ami elsőre eszembe jutott. Hozzácsapódik mindjárt a szánkózás gondolata és a gyermekkacaj. Nem szeretem a hideget, a telet. Ebből következik, hogy a havat sem. Ha mégis el kell viselnem, és választanom kell valamilyen hóval kapcsolatos tevékenységet, akkor a hólapátolásra szavazok. Pár perc hóhányás 😊 után kipirulva, kissé lihegve, már nem fázva, még  élvezem is, hogy kiszabadultam a ház fogságából.

Nem, képzeld, nem síelek! Mások is mondták már, hogy  élvezhetném a téli sportok adta örömöket, a durcáskodás helyett, amivel kart karba öltve végigszenvedem az évszakot, de sík vidéken ez bizony kemény dió. Aztán meg, ha gyerekként nem tanulsz meg sílécen állni, nem is igazán vágysz rá. Oké, ne általánosítsak! Én, nem vágytam rá! Persze részt vettem a kötelező síoktatáson, amit az alapiskolában szerveztek. Akkor még szinte aprópénzért  vittek minket a Magas Tátrába. Amíg csak libasorban csoszogtunk egymás mögött, addig nem is volt semmi hiba. Na, de a következő napon! Szívem szerint inkább a szálláshelyünkön ücsörögtem volna egy jó könyvvel a kezemben a pattogó kandalló mellett. Legfőképpen, mikor harmadnapon megbetegedett a síoktató fia. Akkor és ott, a sízés elveszítette a maradék varázsát is. Negyedik napon sikerült hozzábetegednem a sráchoz, szóval így történt, hogy nem tanultam meg síelni. Nem vonzott a téli sport. (A síoktató fia, annál inkább.)

A fehérről  még eszembe jut a menyasszonyi ruhám. A nővéremmel szalonról-szalonra jártunk, és én, aki alapból utálok ruhát próbálni, egyikből a másikba bújtam. Forogtam a tükör előtt, azon őrlődve, hogy a  hófehéret, vagy csontfehéret válasszam-e. Hosszú, vagy rövid fátylam legyen? Esetleg uszályt húzzak magam után? Gyöngyös, fodros, abroncsos, vagy hableányos? Én akartam lenni a legszebb menyasszony. Ahhoz képest, mikor meglátott a vőlegényem, rám nézve megjegyezte : ­

-      - Elkésünk a fényképésztől! - Na! Ott kellett volna megtérnem és kibújnom a csodás fehér ruhámból.

A fehérről eszembe jut még a fodros-bodros kikeményített pólya. Arról meg a vasalás gyötrelmei, hogy minden fodra, minden szalagja úgy álljon, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A pólya vasalásról anyám hangja: -  Erről húzd meg! Simítsd le! Nehogy rávasald a gyűrődést!

 Hófehér pólya, hófehér kising, hófehér pelenka, még ugye, nem az eldobható fajta. Aztán, hogy az hófehér is maradjon, bizony fel volt adva a lecke rendesen. 

Az életben más fehér dolgok is feladják a leckét. Például egy fehér ing, ami már messziről vonzza a tekintetet. Meg az is aki viseli. Egy tökéletesen vasalt fehér ing, amit egy feleség vasalt, aki nem te vagy.

Szóval, bármilyen egyszerű is ez a szó - fehér-, jobb, ha vigyázunk sízés közben, odafigyelünk menyasszonyi ruha választásánál (de leginkább a vőlegény kiválasztásánál), és eszünknél vagyunk, ha más vasalja azt a bizonyos fehér inget.

Hetek óta esett az eső, és bár azt mondja a közmondás, hogy a májusi eső aranyat ér, az emberek megkönnyebbültek, mikor végre kisütött a nap. Idős és fiatal egyaránt vágyódott a természetbe. A város, zümmögő méhkassá változott. A fagylaltozó előtt sorok álltak, és megteltek a kávézók teraszai. A gyerekek a játszótér felé vették az irányt. A hintákon még fénylettek az esőcseppek, a szülők mégsem tudták visszafogni csemetéiket, mert pont a nagy esőzések előtt készült el az új játszótér. Ahogy a kicsik, úgy a felnőttek is legalább olyan kíváncsiak voltak. Egy régi hatalmas park adott otthont a csúszdáknak, mászókáknak, hintáknak és homokozóknak. Előbb alaposan felmérték a helyszínt, és hogy biztonságossá tegyék, kivágták a veszélyes, öreg fákat, bokrokat. A sűrű lombkorona, árnyékot vetett a homokozók melletti padokra. Az egész park friss volt és üde. Az új virágágyások illatoztak, az egészre, mégis a császárfa liget tette fel a koronát. Már messziről kitűnt, halványlila színben pompázott. Szinte vonzotta a szemeit a fiatal nőnek, aki egy négyéves forma kislánnyal érkezett. Nemrég költöztek be faluról a városba, és rettenetesen hiányzott neki az udvar, a szabad tér. Ugyanezt érezhette a kislány is, mert úgy húzta maga után az anyját, mint egy türelmetlen kiscsikó.

- Gabriella, drágám, kérlek, lassíts! Nézd, milyen gyönyörű virágok vannak azokon a fákon! Mint a harangok - de a kislány csak türelmetlenül cibálta az anyja kezét.

- Először a csúszdát akarom kipróbálni! – jelentette ki izgatottan.

- Szeretném kipróbálni. Szerintem ezt akartad mondani, ugye? – válasz nem érkezett, csak türelmetlen cuppogás.

- Anya, itt már elengedheted a kezem – hát jó, igaza van, hadd menjen, gondolta a fiatal anyuka. A kislány nekiiramodott és majd kivitte a láb alól a bokor mögül előbukkanó idős embert.

- Gabriella!- szólt utána az anyja. – Ne olyan hevesen! - de a kislány, mint aki se lát se hall, már a csúszdák felé vette az irányt.

- Elnézést kérek a lányom nevében, kissé szeleburdi. – lépett oda az öregúrhoz.

- Nem történt semmi baj, kedves! Milyen szép lett ez a park, öröm ide kijönni. Most hogy idekerült a játszótér, felújították a padokat is, sőt, még újakat is készítettek.

- Nemrég költöztünk a városba, korábban még nem jártunk itt. Csak ámulok és bámulok. Nem tetszik tudni, milyen fák ezek? Ezek a lila virágúak. Valami gyönyörűség!

- Hát tudni éppen tudom. Meghívhatom ide a közeli padra egy kis csevegésre? Már ha nem veszi tolakodásnak egy öregember invitálását. – somolygott az öregúr. – Innem jól rálátni a gyerekekre.

- Köszönöm szépen, nagyon örülök a meghívásnak, Anna vagyok. – nyújtotta a kezét a bácsinak.

- Nádai Tamás. Örülök, hogy megismerhetem. – öreg májfoltos hideg kezébe fogta Anna kezét. – Szívesen szolgálok egy kis információval ezekről a csodás fákról, ha szeretné.

- Hát persze! Őszintén megmondom, teljesen elvarázsolódtam. – mosolygott Anna.

- Császárfa, így nevezik ezt a gyönyörűséget. Kínából származik, és ott egy régi szokás szerint, a leánygyermek születésekor ültették, majd ebből faragták a bútorát, amikor férjhez ment. Csodafának is nevezik, mert évente akár két métert is nőhet.

- Két métert? Fú, az nagyon sok, akkor nem lehet ezt csak úgy bárhová elültetni.

- Így van, bárhová nem kerülhet. Napos helyre kell ültetni, és nagy területet kell biztosítani, mert hatalmas koronát fog nevelni.

- Nagyon köszönöm a tájékoztatást. Nem is tudom, talán közelebb kellene mennem a lányomhoz. – aggodalmaskodott.

- Ugyan már, maradjon nyugodtan. A gyerekek gyorsan kötnek barátságokat, hagyja, hadd ismerkedjen a kicsi.

- Teljesen igaza van. Tudom, kissé túlaggódom a dolgokat. Úgy általában minden téren ez jellemző rám. – mosolygott.

- Szép neve van a kislányának.

- Köszönöm szépen, a nagyanyám után kapta a nevét.

- Valamikor régen, én is ismertem egy nőt, akit így hívtak.  – szólt az öreg. Vizenyős kék szemeit, elhomályosította az emlékezés. Májfoltos, reszkető kezével végigsimított a kopasz fején.

- Szerette azt a nőt, bácsi? – fordult felé a fiatalasszony kíváncsian

- Hogy szerettem – e? – sóhajtott egy nagyot az öreg, meglepődve az őszinte kérdésen

 - Tudja kedveském, nem a megfelelő időben találkoztunk. Mindketten házasságban éltünk. Jó házasságban, felszentelt házasságban.

- Bocsássa meg a kíváncsiságomat, de látom a szemében a szeretetteljes emlékezést. A kérdezősködésem, pszichológusként, szakmai ártalom. Mindig is izgattak az emberi kapcsolatok.

- Hát az én történetem Gabriellával, nem mondható szokványos szerelmi történetnek, pedig pillantásával és illatával egykettőre elcsábította az érzékeimet. – mosolygott az öreg. – Erőteljesen észen kellett lenni a közelében, az már biztos. – kuncogott.

- Igazán üdítő, hogy valaki nem csábul el, egy szempilla rezegtetéstől. – jegyezte meg a nő.

- Bár mondhatnám, hogy egy szent vagyok, de nem. Minden napra, minden ujjamra jutott vagy tíz nő. Nem volt erőm mindig ellenállni, de ezek voltak azok a nők, akiknek ma már a nevére sem emlékszem. De Gabriella, ő más volt. A szeme égetett, mint a tűz, a lelke mély volt, és háborgott, mint a tenger. A szíve forró lávakő!

- Akkor hát mégis szerette! – nevetett Anna.

- Sohasem engedtem meg magamnak, hogy szeressem. Féltem, hogy valami ostobaságot csinálunk, hogy elgyengülünk, hogy színt vallunk, és akkor borul az egész kényelmes életem. Nem akartam elhagyni a feleségem, a gyerekem.  Gabriella, pedig nem érdemelt futó kalandot, még akkor sem, ha ő maga bele is egyezett volna.

- Miért? Beleegyezett volna? – fordult Anna kíváncsian az öreg felé.

- Nagyon szeretett, és nem is rejtette véka alá az érzéseit. Azt hitte naivan, hogy a szerelme olyan erős, hogy elbír cipelni egy házasságot és egy ekkora titkot. Én józanabb voltam, nem kockáztattam.

- Soha nem bánta meg a döntését?

- A sors másfelé sodort, egyre ritkábban láttam, aztán már egyáltalán nem. Néha felkaptam a fejem és utána fordultam egy parfüm illatának az utcán. Előfordult, hogy azt gondoltam az ő hangját hallom, de csupán a képzeletem játszott velem. Hogy megbántam e? Ritkaság, hogy időskorban hátranézve teljesen elégedett valaki az életével. Nem gondolom, hogy lenne akárcsak egy ember is a földön, akinek az életében nincs titok, megbánás, vagy rossz döntés. Mostanában sokat gondolok rá. Talán még megadatik, hogy lássam ebben a földi életben.

- Anya, anya! Szomjas vagyok, kérek szépen inni! – futott oda Annához a négyéves forma szőke göndör hajú kislány.

- Tessék kincsem, köszönj szépen a bácsinak.

- Csókolom, Gabriella vagyok!- intett és már el is viharzott sebesen a többi gyerek felé.

- Elnézést, néha olyan, mint egy kis tornádó, de imádjuk. Ő a legkisebb. Sajnos a nagyi már nem érhette meg a születését, pedig teljesen rá hasonlít, ezekkel a sötét mandulaszemekkel.

- Mandulaszemekkel? – kérdezett vissza meghökkenten a bácsi.

- Igen, nagyanyámnak voltak ilyen szemei. Még akkor is huncutul csillogtak, amikor már öreg volt és beteg. Nagyon szerettem. Közelebb állt hozzám, mint az anyukám.

- Meséljen még róla. – kérte a bácsi.

- Egyszerű asszony volt. Gyerekként, sok időt öltöttem nála. Barangoltunk az erdőben, vagy a mezőn. Piknikeztünk a tóparton. Leheveredtünk a fűbe és a felhőket bámultuk. Sokat mesélt a fiatalságáról, a szerelmeiről, a csalódásairól.  Szeretett a múltban kószálni. A jelzőt, hogy mandulaszemű, azt egy fiatalember ragasztotta rá. Mindig álmodozva, szeretettel mesélt róla. Ha megkérdeztem, miért nem jött össze ez a kapcsolat, azt válaszolta, nem ez volt megírva a sors könyvében. Nyáron sátrat vertünk a kert végében. Szalonnát sütöttünk, éjjel pedig bámultuk a csillagokat. Nagyival még hallgatni is jó volt

-  Akkor hát, boldog volt – szólt rekedten a bácsi.

- Én boldog nagymamaként ismertem, csak akkor homályosodott el a tekintete, ha arról a fiatalemberről mesélt. Pont olyan révedező tekintettel nézett, mint most maga. Jaj, ne haragudjon, hogy ilyen bizalmaskodó vagyok! Ha elkezdem, be nem áll a szám. - nevetett fel.

- Semmi baj, Anna – paskolta meg a kezét az öreg – Megkérdezhetem mikor halt meg a nagymamája?

- A múlt héten volt négy éve. Egy hónappal később pedig megszületett a lányom.  Jól tetszik lenni? Olyan fehér lett hirtelen.

- Azt hiszem, most hazamegyek és lepihenek egy kicsit. – A beszélgetés alatt, mintha éveket öregedett volna. – Örülök, hogy megismerhettem, biztosan találkozunk még. Viszontlátásra, Anna.

- Én is nagyon örülök az új ismeretségnek. Vigyázzon magára!

Anna még hosszan nézett az idős férfi után. Megmert volna rá esküdni, hogy a bácsi nem jött ilyen meggörnyedve, mint ahogy most távozott. Mintha valaki egy zsák kukoricát dobott volna a hátára. Szegényt biztos a Gabriellára való emlékezés kavarta fel.

Milyen érdekes, a nagyi titokzatos szerelmét is Tamásnak hívták.

Külön térben,

egy idősíkon

futok veled

 a végtelenbe 

 - és tovább.

Pokol tüzében

is veled égek 

- ha kell.

Bár jobb lenne felhőn,

láb lógatva, kéz a kézben,

arcunkat a nap felé tartva

várni a feltámadást.

Pozsony 2021. április

 Elöljáróban mindjárt leszögezem, hogy szeretem a kvízeket. Egyrészt, hogy ha valamire való a fejtörő, akkor lehet belőle tanulni, de azért én becsületesen bevallom, hogy a kihívást szeretem benne. A közösségi hálón ezért beregisztráltam egy kvízes oldalra. Az egyik, érdekes címmel csalogatott. Mégpedig: Brit tudósok sok mindent állapítottak már meg nagyon tudományosan. Tudod miket?

Hát igen. :-) Híresek a nagy marhaságok és légből kapott elméletek bizonygatására. Nagy vehemensen neki is álltam, hogy az ezzel kapcsolatos tudásomat leteszteljem. Nyolcból kettőt sikerült csak eltalálnom, azt is csak azért, mert a végén már vakon böktem a megoldásra, ugyanis álmomban sem gondoltam volna, hogy pókokat tanítottak ugrani. Az eredményt ebben az esetben nem szégyellem. A kvíz utáni kiértékelést - ha van - ritkán olvasom el. Most viszont itt volt a lényeg. Valami sokkal többet kaptam itt egy mondatban, mint amit az ember, egy ilyen marhaság után remél. Szöget ütött a fejemben, elgondolkodtatott, és nem hagy nyugodni.

Így hangzott: Ez nem jött össze, talán túl komolyan vetted!

Én jó akartam lenni! Nappali fényben járni. Még a kapualjak hűvösét is el akartam kerülni. Az árnyékos helyeket, ahol megbújhat a kísértés.

Én jó akartam lenni! Akár meg is esküdnék rá, ha nem gondolnám, hogy a fogadkozás hiábavaló dolog. Hinned kell nekem -  próbálkoztam. Új barátokra tettem szert, akik toltak a hittel megrakott talicskájukon. Felkaroltak és bíztattak. Együtt imádkoztunk és táncoltunk. Ők vidámak voltak és gondtalannak tűntek. Én próbáltam ellesni, hogyan kell ezt csinálni. Elloptam a mosolyuk ívét és a saját arcomra ragasztottam. Néztem a fénylő tekinteteket, miközben kezünket összefonva körbe – körbe jártunk. Ha velük együtt kántálok, akkor olyan leszek, mint ők - gondoltam. Olyan voltam, mint a farkas, aki báránybőrbe bújva akarja bebizonyítani önmagának, hogy ő is bárány.  Egy idő után már csak csendesen meghúzódtam a sarokban.

Ugyan, kit akarok becsapni?  Mit keresek én itt? Ez nem én vagyok, szólalt meg bennem egy hang.

Jó akartam lenni! Próbálkoztam. Csak silány imposztor vagyok.