P.M. blogja

Már megint bejelölt valaki a Facebook- on. Rápillantok. Mosolygós, szimpatikus férfi. Író. Lecsekkolom, tényleg az. Nem lesz gond. Épp nyomnám az ismeretség visszaigazolását, mikor a szemembe pottyan az ismerősei száma. Nem éri el az ötvenet sem. Újra rákeresek. Létező ember, vannak közös ismerősök is. Nincs gond. Visszaigazolom, megköszöni. Bemászik a fejembe. Eltelik két nap, újra bejelöl. Tévedés lehet, hiszen visszaigazoltam. Másnap megint megérkezik az üzenet. Jó, akkor végigjátsszuk megint. Ja, ez egy másik profil! Visszaigazolás, megköszönés. Kismillió dolgom van, az író, meg ott motoszkál a fejemben. Minden interneten fellelhetőt elolvasok tőle és róla. Pff, jól forgatja a tollát. Sőt, nagyon jól! Újra, meg újra elolvasom a verseit. A haiku, megborzongat. Hogy lehet, hogy eddig nem ismertem? A pasi olyan, mintha szó szerint az orrom piszkálná, vakarózom is eleget. Miért jelölt be? Mióta elolvastam a verseit, itt zümmög körülöttem, mint egy idegesítő dongó. Nem is értem, miért foglalkozom vele ennyit. Csak még egyszer elolvasom azt a haikut.

Lapozok, elengedem a dolgot.

Tekerem a Facebook – ot és szembejön. A Szöveg. Elolvasom egyszer, aztán még egyszer. Piha! Nagy igazságokat ír, ráadásul jól! Az életéről. A menekülésről, ahogy saját maga elől fut. Az időhiányról, ami mindannyiunkat kínoz, a visszavonulásról. A sehová sem tartozásról. Érdekszövetségekről és klikkekről. Az eltűnésről, „akár az erdőben a vadnyom” (József Attila). Kicsit politikáról. Belefáradt.

Újra elolvasom a verseit. A haiuku megborzongat.

  A szél vadul tépkedi a fákat, én meg bentről figyelem. A szoba melegéből. A függöny lágyan ringatózik a fűtőtest felett. Hálát kellene éreznem, hogy nem egy híd alatt húzom meg magam, de nem! Dühöt érzek! Azt vallom, hogy minden fejben dől el. Vagy legalább is, sok minden. Le kell mennem a pincébe. Az ajtón kilépve, a szél kiszakítja kezemből a nyílászárót és a falnak csapja. Hurrá, még ez is! Az udvaron a garázs tetejéről, a vihar által letépett szigetelés hever. Ne már! Ehhez végképp nincs erőm. Dühös vagyok. Gyenge vagyok.

Nem szeretek gyenge lenni. Ezt már régen eldöntöttem. Azt is, hogy nem leszek covidos. Én, nem! Mindegy, hogy napi szinten sok ember vesz körül, mindegy, hogy tömegközlekedem, mindegy, hogy pénzzel dolgozom, ami a világ legmocskosabb tárgya szerintem, – én, nem leszek covidos!

Minden fejben dől el! Vagy mégsem. A pozitív tesztem ténye, jobban ledöntött lábról, mint maga a betegség. Na persze, csak egy fél órára, aztán szó szerint ágynak pottyantam. Az első nap fájdalmai után fellélegeztem, mikor másnap ”csak” a fejem és szemem fájt. Piha, megúsztam! De nem eszik olyan forrón a kását!

Dühös vagyok! Minden nap más miatt húz az ágy. Teázom. Én! Őrület, már megittam egy egész doboznyi teát. Húsz tasak. Semmi más folyadék nem megy le a torkomon.

Hatodik nap, még mindig ágy.

Dühös vagyok! Oltott vagyok!

Nyolcadik nap. Fel kellene kelni.

 Főzök. Három krumpli megpucolva – kicsit leülök. Újabb három krumpli, megint leülök.  A szívem úgy toporog, mint egy beakadt másodpercmutató. Ti-ti-ti-ti-ti-ti. Kész vagyok. Nem is eszem, ágynak esem - megint. Estig alszom.

Dühös vagyok! Minden fejben dől el. Vagy mégsem?

Pozsony, 2020.2.3.

Forró nyári nap van, semmire sem tudok teljesen odafigyelni. Az egyik teendőmből a szív hiányzik, a másikból a lélek, az eszem meg, tudja fene merre jár. A munkámat monoton végzem, gépiesen mosolygok mindenkire. Vánszorognak a percek, mintha a hazafelé tartó busz is lassabban gurulna, mint máskor. Megakad a szemem a falon függő naptáron, pontosabban a mai dátumon. Sötéten pislogok rá. Mintha az orrom alá akarná dörgölni magát. Csigatempóban haladó percek és rohanó évek. Micsoda ellentmondás! Langyos este, csendes elmélkedés, fejem felett denevérek szállnak, egyre alacsonyabban köröznek. Biztosan szúnyogokra vadásznak. Anyám mesélte. Még fiatalasszonyként a régi ház fürdőszobájában a szennyest válogatta szín szerint, amikor kezébe akadt a hideg feketeség. Hogy ki ijedt meg jobban nem tudom, azt sem, hogy anyám felkiáltott-e, de a bőregér, sikoltozott rendesen. Tátott szája, fogak sokasága.  Egyre sötétebb van, már láthatóak az első csillagok. Gyerekeim még nem kerültek ágyba, pedig már átcsúsztunk estéből az éjszakába. Nem fogynak ki a kifogásokból. Nem álmosak, hiszen későn ébredtek. Nyár van, anya, szünidő, léci! Túl meleg van, meg amúgy is, miért ne lehetnénk fent? Csak még egy kicsit, csak még egy perc.

Nézem az órát. Még egy perc, aztán még egy. Végre elcsitulnak. Már csak én vagyok ébren. Egy kutya felvonyít a távolban. Várok, nézem a laptop képernyőjét. Mindjárt éjfél. Még öt másodper. Négy, három, kettő, nagy levegő. Megint egy évvel öregebb lettem.

 Elöljáróban mindjárt leszögezem, hogy szeretem a kvízeket. Egyrészt, hogy ha valamire való a fejtörő, akkor lehet belőle tanulni, de azért én becsületesen bevallom, hogy a kihívást szeretem benne. A közösségi hálón ezért beregisztráltam egy kvízes oldalra. Az egyik, érdekes címmel csalogatott. Mégpedig: Brit tudósok sok mindent állapítottak már meg nagyon tudományosan. Tudod miket?

Hát igen. :-) Híresek a nagy marhaságok és légből kapott elméletek bizonygatására. Nagy vehemensen neki is álltam, hogy az ezzel kapcsolatos tudásomat leteszteljem. Nyolcból kettőt sikerült csak eltalálnom, azt is csak azért, mert a végén már vakon böktem a megoldásra, ugyanis álmomban sem gondoltam volna, hogy pókokat tanítottak ugrani. Az eredményt ebben az esetben nem szégyellem. A kvíz utáni kiértékelést - ha van - ritkán olvasom el. Most viszont itt volt a lényeg. Valami sokkal többet kaptam itt egy mondatban, mint amit az ember, egy ilyen marhaság után remél. Szöget ütött a fejemben, elgondolkodtatott, és nem hagy nyugodni.

Így hangzott: Ez nem jött össze, talán túl komolyan vetted!

Gyerekeim:

Csilla- Anyu? Meghal valaki az írásodban? Mert ha igen, nem olvasom el!

Én: - Nem hal meg senki, nyugi.

Bell:- Dehogynem! A főnöke! De az MAGÁNHALÁL! Nem az anyu ölte meg!!