petaluda blogja

Tudod szép vagy, meg jó, éppen Nekem való

ölelj, simulj, csókolj, csábíts, szeress, de amikor

nem akarom nehogy keress, nem is vagyok

mert én az összezavarodott fiú vagyok

Tudod most veled, de ezelőtt mással

bomlatlan szűzzel, asszonnyal, lánnyal

a tested tüzének ma még behódolok

de holnap már  plátói érzések rabja vagyok

Szóval izé, nem tudom, talán, vagy mégsem

de azért ne haggy el, ne tolj el, mégha ezer is vétkem

mert tudod, csak szeretni tudok, én az összezavarodott fiú vagyok

Jaj de jó, isteni, szeretem, magamat-magamnak-magamért keresem

játszok is, mert a játék a kenyerem: szerepem-szerelem-kegyelem

azt adom, annyit, amit tudok, mert én az összezavarodott fiú vagyok

Igen. Neked írok már számtalan órája, napja, fényéve

nem is tudom Ki, vagy Mi hozott elő, mert Léteztél

akkor is, amikor még formáidat nem az anyag sugallta

mikor fényívekben utaztál erre-arra haszontalan létformák

felé elé el

s még ha hamis tüzek is lobbannak mik tekintetembe kapnak

az anyag vonagló spirálkarjaiba fonódnak szüntelen

tudom a helyem 

létezésem keresve követve lényegem szikráit átadva

megtörtek ezerszer lefékezték karom akaratom

de

hitem kiolthatatlan küldetésként homlokom mögötti lebeny

s Te bennem lakhatsz Általad engedve fényedben rezegve

fényemben rezegve kérdések s válaszok falain túl

hol settenkedő árnyak erői mínuszvonalakat húznak

a tudatba észrevétlen s ki ébred csak könnyeit falja

sejtés nélkül megraboltan s kutatja ki tette mi okozta

Neked. Általad. 

Írok, mert most más eszközt nem ad a Végtelen, mert e lét

szerepei eképp, ekkor.

S a bűn mi képlékeny emberi talány nem csorbítja díszeim, fel sem ér, 

el sem ér

mert ki adni készül, adni tud e Honnak kihunyó erőit támasztja fel

sorvadt csontos kezébe szorítja áttetsző ujjait s húzza, emeli, leheli

Írom Neked. Ez feloldoz. Megvéd. 

Te hallod a dalt. Érted a szót. Keresed a ritmust.

Miként felhők magasán szárnysuhogásod mögött Isten mozdulásait.

Aoidosz

Nemeszisz

Narkisszosz

Óh Theiresziasz. Jóslatod, a megjövendöltet, fel nem ismerte az Ifjú. Látom, ahogy a mámoros Istenek megrajzolják szemeid ívét. Zeusz szikrát pattint sarkába, mélytűzűt. Gaia ölébe emel s nimfák közé eresztenek a Játékos Hatalmasok. Óh Ekhó veszted e nap szavad tükrei sorvadásra ítélnek. Kit követsz íja hegyére sem vetne. Karcsú derekadon míves öved fényt hogy szórhatna szemébe, ki erdők mélyére oson, mint lapuló vadak, csillámos patakoktól csábítva. S a barlang elnyeli szűzi tested, kincseid rejtve szomjas férfiszemek elől. S látom, miként a hófehéren porladó csontok átkot esdekelve az égbe emelkednek. Nemeszisz fürtjeit festi füstje, kinek keblét zaklatja e kín.

Óh bosszú fekete rácsos kapui. Táruljatok szívemben. Szűz nimfák zokogása szakítja az éjnek sűrű fátyolát. Ifjú, Félisten karod aranyló hengereit miért kaptad  ha nem asszonyok ölelésére, fürge vadakat kergető íjad feszítésére. Homlokod bronztányérjaira hulló ében fürtjeid elsorvasztják Nimfák utánad szökellő kebleit. Khlainád lágy ívei alól felvillanó erős vállaid, s derekad márvány oszlopait kinek faragod tökéletesebbre, combod rugaszkodó barna hajlásai kivel versenyeznek, ha nem a nő hozzádsimuló tekintetével. Kronosz áldását felejtve rabolsz és myrád beteljesíthetetlen cseppjeit kortyolod, balga te. Hősök árnyas lugasokban mézédes kehelyt fogyasztva Múzsákkal járulnak kerevetre, időtlen kéjbe vegyülve. Óh átkok lassan tekeredő ezüst kígyói, vérszemű párducok vaskarmai. Hullj önmagad vesztébe s karjaidba zárulj önnön vágyaidtól.

Nárkisszosz ébredt hűs babérligetben. Keserű szomját oltani sietett. Csapásokon át az útja a vízhez vezetett. Törékeny-szép kezét merítette, majd újra, mikor képet látva zsibbadt erő lett úrrá rajta. Hasalva a víztükör felett játszadozott fénnyel keveredő énjével, hajának selymes rezdülésével, palotaívű kezét érintve a másik palotával.

Óh csodás arc, mandulákkal ívelő szempár, bőr hamvas bársonya. Aranyból munkált karok, lágy redőkbe futó fények. S te hang, ismeretlen, s mégis oly símogató. Ki vagy te? Lépj elém világodból. Vágyaim, gerjedésem naphosszat szenvedem érted, szólj újra, csábíts, szelidíts. Ha mégsem, vakítsd el világomat, s némulj el örökre, hogy szaladjak már az Elizeum mezein gondtalan levetve e földi kínt. Mosolyogsz. Mindig. Fogaid megnyírt bárányokat eregetnek az égre, hasztalan. Csókjaim tüze nem szítja ajkaid kárminját. Óh, te kőszívű szobor, erőm kitart míg a halál fekete palástja rám nem terül, s kivárom a beteljesülést. Teljesülést.....jesülést......ést................

S hallom, ahogy Ekhó végtelenbe szórja a kínt, nappalok-éjek jajszavát, s látom, ahogy a szépség elhaggya a test árkádos csarnokait, a tünde fények kitáncolnak a tekintetből, az erők palaszai összeomlanak. Ecetessé válik a hang a szájban, rekedté zsugorodnak a válaszok, keserű babérba aszalódnak a magasztos  múltak és a fellibenő holnapok................