Nárkisszosz ébredése......../mini eposz/

Aoidosz

Nemeszisz

Narkisszosz

Óh Theiresziasz. Jóslatod, a megjövendöltet, fel nem ismerte az Ifjú. Látom, ahogy a mámoros Istenek megrajzolják szemeid ívét. Zeusz szikrát pattint sarkába, mélytűzűt. Gaia ölébe emel s nimfák közé eresztenek a Játékos Hatalmasok. Óh Ekhó veszted e nap szavad tükrei sorvadásra ítélnek. Kit követsz íja hegyére sem vetne. Karcsú derekadon míves öved fényt hogy szórhatna szemébe, ki erdők mélyére oson, mint lapuló vadak, csillámos patakoktól csábítva. S a barlang elnyeli szűzi tested, kincseid rejtve szomjas férfiszemek elől. S látom, miként a hófehéren porladó csontok átkot esdekelve az égbe emelkednek. Nemeszisz fürtjeit festi füstje, kinek keblét zaklatja e kín.

Óh bosszú fekete rácsos kapui. Táruljatok szívemben. Szűz nimfák zokogása szakítja az éjnek sűrű fátyolát. Ifjú, Félisten karod aranyló hengereit miért kaptad  ha nem asszonyok ölelésére, fürge vadakat kergető íjad feszítésére. Homlokod bronztányérjaira hulló ében fürtjeid elsorvasztják Nimfák utánad szökellő kebleit. Khlainád lágy ívei alól felvillanó erős vállaid, s derekad márvány oszlopait kinek faragod tökéletesebbre, combod rugaszkodó barna hajlásai kivel versenyeznek, ha nem a nő hozzádsimuló tekintetével. Kronosz áldását felejtve rabolsz és myrád beteljesíthetetlen cseppjeit kortyolod, balga te. Hősök árnyas lugasokban mézédes kehelyt fogyasztva Múzsákkal járulnak kerevetre, időtlen kéjbe vegyülve. Óh átkok lassan tekeredő ezüst kígyói, vérszemű párducok vaskarmai. Hullj önmagad vesztébe s karjaidba zárulj önnön vágyaidtól.

Nárkisszosz ébredt hűs babérligetben. Keserű szomját oltani sietett. Csapásokon át az útja a vízhez vezetett. Törékeny-szép kezét merítette, majd újra, mikor képet látva zsibbadt erő lett úrrá rajta. Hasalva a víztükör felett játszadozott fénnyel keveredő énjével, hajának selymes rezdülésével, palotaívű kezét érintve a másik palotával.

Óh csodás arc, mandulákkal ívelő szempár, bőr hamvas bársonya. Aranyból munkált karok, lágy redőkbe futó fények. S te hang, ismeretlen, s mégis oly símogató. Ki vagy te? Lépj elém világodból. Vágyaim, gerjedésem naphosszat szenvedem érted, szólj újra, csábíts, szelidíts. Ha mégsem, vakítsd el világomat, s némulj el örökre, hogy szaladjak már az Elizeum mezein gondtalan levetve e földi kínt. Mosolyogsz. Mindig. Fogaid megnyírt bárányokat eregetnek az égre, hasztalan. Csókjaim tüze nem szítja ajkaid kárminját. Óh, te kőszívű szobor, erőm kitart míg a halál fekete palástja rám nem terül, s kivárom a beteljesülést. Teljesülést.....jesülést......ést................

S hallom, ahogy Ekhó végtelenbe szórja a kínt, nappalok-éjek jajszavát, s látom, ahogy a szépség elhaggya a test árkádos csarnokait, a tünde fények kitáncolnak a tekintetből, az erők palaszai összeomlanak. Ecetessé válik a hang a szájban, rekedté zsugorodnak a válaszok, keserű babérba aszalódnak a magasztos  múltak és a fellibenő holnapok................