Rendkívül furcsa falu

Rendkívül furcsa falu

 

 

            Kedves Olvasóm! Egy olyan rendkívüli faluban lakom, ahol a település hossza az egyik végén kezdődik, és a másikon ér véget. Szélessége pedig keletről nyugatra mérve pont annyi, mint nyugatról keletre. Sőt, talán meg is lepődik rajta, de az átlója lényegesen hosszabb, mint akármelyik oldala. Bizony, egy ilyen furcsa falucskában élek, míg valami más nem történik akár velem, akár a falummal.

 

Mert bizony úgy áll a dolog, hogy jobban is állhatna a község anyagilag! De minden vagyona egy költő, aki többnyire a kocsmában költi el a pénzét – meg a faluét is. Persze nem akárhogyan. Bevánszorog a krimóba, letámasztja a görbe sétapálcáját a sarokba, ahol van a törzsasztala. Igen, törzsasztala, amit egy félbevágott fa törzséből csináltatott a régi kocsmatulajdonos, akinek azóta megjött a rosszabbik esze, és elhagyta a falut. Kiment egyenesen a temetőbe.

 

Az új tulaj merő kegyelemből nem űzte el a törzsvendégét, hiszen szegénykének csak a törzse volt meg – na meg még a feje is, hogy legyen mire a sapkáját tenni. A lábait ugyanis ott hagyta a síneken egy átmulatott éjszakán, aztán már nem volt kedve visszamenni érte – gondolom. Aztán azért is tűrte meg szegényt, mert elég jó nyugdíja volt, amiből a felesleget jóval meghaladó összeget hagyott nála minden hónapban.

 

Na és mi van a falu pénzével, amit ott költött el? Hja, kérem ilyen aprósággal nem illik foglalkozni egy ekkora volumenű írásban, amiben a falu és a kocsma is teljes körűen le vagyon írva... Hacsak annyit nem mondunk el róla, hogy amióta a változások bekövetkeztek, nem maradt a közösség pénzéből csak egy kisfröccsre való, amit a képviselő testület szent elhatározásából ennek a nem túl szerencsés embernek utaltak ki, s ő azonmód legurította a torkán. Hálából persze írt néhány ódát, amit aztán anyagiak hiányában a hetente megjelenő kukáskocsi hidraulikájával nyomtattak ki.

 

            Hmm... Mielőtt megkérdezné a kedves olvasó, közlöm, hogy eme szégyenletes információkhoz úgy jutottam hozzá, hogy évtizedekkel ezelőtt felsőbb utasításra beépültem ezen személyek társaságába, elhitetve velük, hogy majd mindent megírok a Nagy Szabad Sajtóban, ami a szomszéd községben működik, csak ott épp foglalt minden gép, mert egyfolytában sajtot készítenek vele. Ezért is nevezik Sajtónak. Nagynak is elég nagy, csak a Szabadot nem értem... Ja, már tudom! Szabad vele sajtot készíteni!

 

Épp itt vagyok az írásaimmal... Pszt... Nagyon kedvesek, csak – AUUU – beszorították a kezem... Sebaj, van másik, amivel befejezhetem írásomat... azaz csak volt...

 

Még jó, hogy segítségemre sietett valaki, aki elmondta, hogy ez egy ellenzéki sajtó.

 

 

2019. április 5.