okeanus blogja

Hiányod jele van jelen; nincs más velem,

fagyaszt már az esti csend,kedvem vermelem,

oda- és belém harap, és főleg üres.

Agancsosok vívnak borzasztó mellemen,

ahol szunnyadó arcod most is ott pihent.

 

Parkom tompa tévedés - kétséges liget,

helytelen almák lakják, meg nedves vizek,

elnyílt virágok pőre szirma bólogat,

termők kényes férce szakad, de nem hasad.

Tépő foggal, körömmel, öklöző közönnyel;

 

Csontozott kötélben várom vissza önmagam.

A hely maradt, mit más sután tölt ki majd,

csak az űr, mit éget csak a nap,

és alant fellegek piszka száll...

Emlék leszel, mi erek végéből csordogál, 

s kényszerképzetek idézik képedet.

Nem a távozás fáj, hanem ami itt maradt.

ha megsértenél sem sértenél,

s én hozzád szaladnék,

hogy simogass meg baltád helyén,

és szívünk kandalló helyén

egymás arcához érve néznénk

a megbocsájtás melegén,

hogy fánk, hogy lobog;

csak együtt lehetünk boldogok...

Mennyire jó is lett nekem, 

hogy női nemben teszívedre leltem,

a korlátos idegenben;

mint vízzel-törő tört-szárnyú gém madár,

ha az éh szárította már,

a lakoma udvarának pitvarán

hasas, halas hálót talál.

 

Csípkedett levesét szálkás magadnak,

habzsolón bekanalazlak, 

bensőmet melled óvja meg vigasznak,

kisimítván férc tollain 

pihe ágyaink fodrozódásait....

Esendő ámde léha létem,

máskor meg óvatlan csatangol,

fáradó félelemmel némul,

okulón csendesül, csillapul, 

remegő, reszketeg éjjelen...

 

Óvatlan, időtlen rád simul.