kifordultam

Magamba vallatlak.

A gyónás hullámvonala

belém keményedik.

Vér. Csont nélküli hús. Pala.

................. 

Fonlak. Nehéz a szó, az ín.

Csontigazságokért. Csak azért.

Akkor tekerve fojtalak:

sokezeréves csend robban szét.

Kánonban zengjük és rímel is,

hát miért ne lenne szentigaz!

A mindig-kisütött szemekben

isten is megpirul...jó vigasz.

Rég felnőtté vált a jó gyerek.

Lehányjuk az eget a földre 

és csillogunk: olcsó flitterek.

Mint mindig: spriccolva hazudsz,

árnyakat kergetek csüggedéseim
reményfoltok között sápadt kitűrések
ahányszor szürkül égre mosom
hosszúra koptatott rések
gyűlve gyűlnek
 
s szívemben a szarkalábak
tiédig repednek
 
kereslek
te májusba zavar(od)sz vissza
s belőled az őszt kortyolja
issza (bí)borom
 
majd te keresel
lázas hideget hozva rám
s csak visszhang felesel

zár(l)ak
 
mögöttü(n)k fecseg a csend
karózott éjbe szól

 
mindenhol itt vagy
és mégsem vagy sehol

Ócska bánat szepeg az égből,
s átokként terjed szét.
A föld kivetné magát is.
Rám szaporodnak az esték.
 
Leltárba mit vegyek?
Bennem az érték kevés.
Két három lépés előre
és sokszori felesés...
 
Köztük lidércfény lobban,
-mocsárszagom látható-
mert reahull egy darab ég:
még megbocsátható.
 
Csak fáj az őszi csend,
ahogy a semmibe bámulunk,
tudva azt: a savas bánattól
egyszer mind megsárgulunk.