kifordultam
SzerelemPiros galagonya-gyöngyök
Belém csobbant tömötten, haldoklón a nap.
Ágaimon elszisszent a sűrű méreg,s a kéregfájáson mézillattá olvadt.Galagonya-bokros szép kontyomonkigyúltak a sikoltó lángbogyók.Tudom a holnap pillanatát eljönni,mikor a mézfolyók kiapadnak,s tudom: lehullnak mind az ékszerek.Hasító fagyok bombautánját érzem,alkonyt roncsoló szívrepeszmagányt.De addig magamba csókolom késődet,ha hagyod, hogy védjem rámhullásod, sóhajtásod pirosló gyöngyeit,-azt a kevés élni akarásod-míg viola álmok mécseit kifújja kertjeinkből az ősz...Kóstoló
Érett őszbe haraptam.
Buggyos íze lecsorgott ajkamon,csókja nyelvemre tapadt, s a nyöszörgő erekben lüktetni tudott a vörös hajnal. Én (is) megértem. Azóta barackillata van a napnak,cseppes szeplői arcomon tiéd-jelek,- tudom: a fognyomokatsosem varrhatja be a szél-de rügytisztaságot őrzök,amíg a csended tőled elmetél.Égre gyógyulni...
Kamillavirágok égnek: lelkem oltár,
lábnyomaid hámlott rácsából kinőttek,
illatuk felemel s átsegít a voltnál,
újra tisztulni tud a ködlő előttek.
Bár szoros kötél a csend, kioldja kezed,
s úgy hull rám szeretni halk átkarolásod,
hogy gyógyul benned az, ki halni is beteg...
Addig, míg itt hagyjuk ezt a másvilágot:
csak szeress, és simítsd viharaim hozzád,
amíg átalunnád ezt a bűvös tavaszt
és a tétovázó ősznek minden mocskát.
Kamillaillatú gyertyákat gyújts, csak azt,
nézd szelíd-szomorú olvadásban szemek,
- fakadnak, folynak a kanócos-mély sebek...
Kankalinmosoly
Haszontalan a tett, a szó...
csak hozzád bújni volna jó,
s megkötözni a perceket-
hátha az idő itt reked.
Szemedben nyíló kankalin:
mosoly a vágyak ágain.
Tudom, hogy ez egy éjvirág,
-kibomlott hajam fonja át-
benne ragyog a holdarany.
(Lélekcsatoknak zárja van.)
Köztünk olvad a csendfolyó,
könnyeken ringni volna jó...
Édes hullámra bús vonal
sárga szirmokban fényt kavar;
az éj szakad, az éj törik,
szívcsónakunknak ütközik.
Csomókat oldoz a nem várt hajnal,
s te felszívódsz a lágy sugarakkal.