Képzelet blogja

Rég volt, hogy írtam

nem tudom mért,

rég volt ez életem,

ki tudja miért,

hogy mért kellett úgy tenni,

ahogy lehet,

és miért is nem lehet

sehogy sem meg.

Az ami nem is kell,

és nem lehet,

az miért talál meg,

mondd engemet?

Ami meg úgy sodort

égi fohászt,

lakatlan mindenhol

nem lelt szobát.

Eddig és nem tovább,

dúdolhatom,

eldúdol engem is

majd egy napon.

Valaki meglehet,

de az is, hogy nem,

s kísértetjellemek

rongya pihen.

Megpihen már ez éj,

mondd hát, miért?

Mért nem egy táncra kelt,

simuló rét,

ami ma elregél elragadó:

Rég volt hogy keringőt

dúdolt a szó. 

Ellopom a hajnal gondolatát, 

fényt hozó leszek én is,

viszem a nappalt az éjszakán át, 

ha láthatatlan de mégis.

Milyen messze voltak az órák, 

mily közel jöttek a percek, 

mintha mindig itt lett volna, 

minden végzetben a kezdet.

Kenyérre költöm maradék énemet, 

enni merek a mindenség asztaláról, 

mint ki elhiszi majd azt amit lehet, 

megérdemelt mosolyból iszom.

Könnyes nevetéssé vált a vétek,

étek lesz minden mi már elért,

s az eljövendőek vélt hadától, 

már félelem nélkül, biz felnővék.

Inni jöttem, nem megfulladásig, 

sem jóllakásig, csak annyiért, 

mi örökké szomjam létben tartja, 

s továbbvisz újabb kortyokért.

2019.10.16-19.

Ha elmondanám, talán elhallgatnál,
de magam sem tudom jellegét,
a merre mész kérdésed fejet rázat,
és vállat von, mint mindig is,
száz fele folt, mint máskor is.

Csillagfüst tekergő alkonyokon
még érzem nyarát a fehér kabátnak,
az utcák fényein tűnődöm,
s idegenségeket bűvölök,
mintha emlékezhetnél, de eltűnök.

És a koszos csempe is lehetne,
a magány szinonimája ha...
no de, csak annak ki meglátta valahol,
már mégis semmit mondható e sor,
csak én idézem, más meneküléseit.

A valóság fals kis kincseit,
hogy szorítod, egy szatyornyi bájban,
vajért suttogsz a bajban, holott unod,
apró kis megmozdulásait,
a nincstelen világ bábjait,

s már-már mégis hasonulsz? Miért...

2022.08.25.

És nem keres ki nem talál,

hamuíz szíven megreped,

a jövőnek kulcsa én vagyok,

te meg a magadét elteszed,

fel magas polcra, zúgó ár mögé,

lámpáknak aljára, árny mögé,

oda ahol ha keresnéd is

ne találd többé, tengeré,

legyen az mind mit gondolok,

apród-csepp könnye kuncsorog.

Időt még, láncot, vad imát,

sehol sem bontott vacsorát,

kád-meleg sorsát a téli vágynak,

hamuzz hát tele, meg se lássalak,

A felejtés mimét morzsáld hozzám,

és rétegezd reám minden ruhám,

takarj el, fed le, minden pislogásom,

ott sem voltam ahol, időcsuklás, álom.

Legyen az mind mit gondolok,

apród-csepp könnye kuncsorog.

Elhagynak engem a csillagok.

Árnyékod nélkül

Az árnyékok íze, jaj megtalál,

mint tükörképeim félhomálya.

Úgy haraplak el, lassulón kortyolok,

önmagam elfércelt koldusa vagyok.

Ím nélküled, mint puha párna,

megágyazatlan hamu hamvas álma,

látod úgy pihenek e nesztelen szavakban,

pihegni jár belém a pillanat, ha van.

Ma ködös emléköltöny minden rezdülés,

és és és... sss, suttogod ne nézz.

Hozzám hajoló csend süti lelkemet:

"Ne reszkess már ma. Most árnyékozz engemet."

2024.12.21.