Képzelet blogja
Gondolatokvirágüldöző
úgy nyikorgok mint a béke,
árnyékom tépett, meztelen,
felöltőzne fehérre, szépre,
ha tudna lenne, hirtelen,
fut utánam, bohó be biztos,
néha leül és megpihen,
pihenne gyakran, integetne,
s hitetné mindig rendbe van,
falakon lenne inkább nyúlfül,
lépegető kis ujjain,
virágüldöző lenge ringás,
megbúvóan majd eltűnőn
Harmatlelkek
Ez is én voltam, mondod...
s valami furcsa titok lappang a lélek mögött
megbújt intések néznek féloldalasan rám:
Emlékszel?
s a mostani élet félrehúzott szájjal, szusszant egyet: Ilyen is volt.
Emlékszel még az egy pohárnyi csendre?
Milyen szilánkosra hízott a csend.
Szúrt, kacagott, arcot cserélt veled,
míg Te csak néztél a sokadik nap után.
Mily gyönyörű a százszorszép a kertben.
Kiirthatatlan, bár sohasem bántanád.
Tengernyi simul tenyered alá.
Napfény köszön vissza az összes hajnalon.
Mondd, látod a csillagokat?
Harmatlelkek mint ragyognak...
Ma, Minden reggel ajándék.
Táncot lejt, rejt minden fény ha látsz,
szemben, földön, árnyéköltöny mögött, hogyha vágysz.
Mondd, ugye vágysz még?
Valamin túl, valamin innen,
bármin is túl, kicsit vagy egészen.
Egésszé érlel néha a pillanat?
Észreveszed még? Mondd: Igen.
s békén hagy -minden kétely csak múló délibáb.
Emlékszel? Emlékezz, néha, Rád.
Várj, fényéveket várj
Szép volt, mint a déli napfény,
ha megszelídülten a felhőn át ért,vajas, krémes ízzé finomodott szádban a tűz. Gondolhattad volna, ha a kezedbe veszed, eltűnik,a bezártság nem jár, hanem csak jut, ha a fény menekül. Mért szorítottad oly makacsul?Miért nem ültetted rá a szélre, szép színe lengne hintázna egyre.Fel kellett volna tenned egy faágra, egy frissen kihajtott levélnek hátára, az őszre összegyűlt avarkupac halmán,még mindig ott lenne, s figyelne...lám, lám. Nem merted engedni, hogy is merted volna.Megértelek, lásd - Hogy úgy tűnt, mintha nem volna:Téged megtorpantott és te hátraléptél, fényévek süllyedtek, minden lépésednél. Most meg csak botorkálsz ott, még lábad sem látod.Hogy hol jársz és miért, megzavarni vágyod.Kőkemény a semmi, maga is beleszédül,ahogy kapkodsz hozzá, egyre messzebb épül.Engedd ki tenyered, engedd, ülj le, várj már.Tavak fénylenek fel, ha tükörképpé válnál.Nézz a messzibe el, nézd, hogy közeledik...fejed válladra hajtja, hallod? Sóhaj, megint. Ne mozdulj, Ne! Nem kell semmit tenned.Elhiszed, hogy látszik? Minden érkezésed.mint szél a gyermek
Puha árnyak, könnyű ágya
rávetült a szivárványra,
árnyak árnya - nevetése
mellém ült délceg meséje
könnyű hintán lézeng, lebeg,
úgy van ott, mint szél a gyermek,
játszik, billeg, guggol, feláll,
egy pillanat mely nem szolgál,
utol nem ér semmi rideg,
meg ne érintse a hideg,
el ne kapja, ne fordítsa,
sehogy se, nem, ne szorítsa,
hagyja járni, hagyja szállni,
kedvére csak kacarászni,
így a semmin, a mindenen,
tova lebben, tova - menjen,
üljön égen, égi felhőn,
cipőtlenül járjon erdőn,
puha fűbe merjen lépni,
ne tudja mi: merni lenni,
egyszerűn csak énekeljen,
a szabadban egyre szebben,
s nyit a világ, nyílik a szín,
szivárványban és idekinn.
csak a hangjai
legyek között zümmög a halál
templomok mögött ég a csend
mintha akartam volna valamit
mit minden a feledésbe vitt
húrok között a levegő rezeg
annyi csak mit a lélegzet teremt
s míg súlyos álmokat tart az éj
behangolódom majd, Ne félj
nem félek én sem, tán nincs kitől
hitetem magammal - új szokás
hogy kérdésre nem talál szemem
választ sem keres hasztalan
meztelen űrben zümmög a mély
mint fekete hadak alszanak
elringat lassan az mi fél
csak a lángok hangjai akasztanak