Képzelet blogja

Rég volt, hogy írtam

nem tudom mért,

rég volt ez életem,

ki tudja miért,

hogy mért kellett úgy tenni,

ahogy lehet,

és miért is nem lehet

sehogy sem meg.

Az ami nem is kell,

és nem lehet,

az miért talál meg,

mondd engemet?

Ami meg úgy sodort

égi fohászt,

lakatlan mindenhol

nem lelt szobát.

Eddig és nem tovább,

dúdolhatom,

eldúdol engem is

majd egy napon.

Valaki meglehet,

de az is, hogy nem,

s kísértetjellemek

rongya pihen.

Megpihen már ez éj,

mondd hát, miért?

Mért nem egy táncra kelt,

simuló rét,

ami ma elregél elragadó:

Rég volt hogy keringőt

dúdolt a szó. 

Ellopom a hajnal gondolatát, 

fényt hozó leszek én is,

viszem a nappalt az éjszakán át, 

ha láthatatlan de mégis.

Milyen messze voltak az órák, 

mily közel jöttek a percek, 

mintha mindig itt lett volna, 

minden végzetben a kezdet.

Kenyérre költöm maradék énemet, 

enni merek a mindenség asztaláról, 

mint ki elhiszi majd azt amit lehet, 

megérdemelt mosolyból iszom.

Könnyes nevetéssé vált a vétek,

étek lesz minden mi már elért,

s az eljövendőek vélt hadától, 

már félelem nélkül, biz felnővék.

Inni jöttem, nem megfulladásig, 

sem jóllakásig, csak annyiért, 

mi örökké szomjam létben tartja, 

s továbbvisz újabb kortyokért.

2019.10.16-19.

ahogy az eső...

Ha elmondanám, talán elhallgatnál,
de magam sem tudom jellegét,
a merre mész kérdésed fejet rázat,
és vállat von, mint mindig is,
száz fele folt, mint máskor is.

Csillagfüst tekergő alkonyokon
még érzem nyarát a fehér kabátnak,
az utcák fényein tűnődöm,
s idegenségeket bűvölök,
mintha emlékezhetnél, de eltűnök.

És a koszos csempe is lehetne,
a magány szinonimája ha...
no de, csak annak ki meglátta valahol,
már mégis semmit mondható e sor,
csak én idézem, más meneküléseit.

A valóság fals kis kincseit,
hogy szorítod, egy szatyornyi bájban,
vajért suttogsz a bajban, holott unod,
apró kis megmozdulásait,
a nincstelen világ bábjait,

s már-már mégis hasonulsz? Miért...

2022.08.25.

Kár, hogy lélegezni mertél,

kár, hogy lépni merészeltél, 

hogy lehettél tűbe gyűrve,

csomótlanság szürke őre.

Rám a múltad mikor szabtad,

mikor lettem okkal holnap,

mért lettem a tegnap bűne,

nem is voltam ott, te dőre.

Lám még mindig eltévelyedsz,

mennyi tévedésen merengsz,

minek ide ennyi gond,

élhetnél Te nagy bolond.

Lám még mindig űrbe hullok,

úr bennem ki voltam, látod,

olyan bután ébredezünk,

sodródunk de mért nem merünk.