ferzoltan blogja

Eljött egy ünnep, ami most más lesz,

Szombathely, 2020. április 9.

Én Atyám, ha a mennyekben vagy,

most megszólítom a te neved;

félelemben él minden országod;

erősebb nálam a te akaratod,

amint az elmémben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

hiszen amit a tavaly létrehoztunk,

az ellene tehetetleneknek;

mutassál utat az ellenszer kísérleteiben,

és szabadíts meg a bennünk lakozó gonosztól!

(Mert tiéd a földi ország is, amelyben

Veled együtt lakhatok mindörökké, Ámen.)

Szombathely, 2020.03.17

„Balsors, akit régen tép”, szenved…

Ezt hallja századok óta minden magyar,

halk szavú, sokszor némán bólogató,

kihalóban már az erős nemzedék.

Évről évre gyengül ereje a szónak,

a hit a templomok falai közt marad.

Tegnap kezet ráztak, ígéretet tettek,

ma már egymás szemébe sem néznek.

Uram, rég áldod már néped, s e nemzetet,

jó dolgában elfelejti kereszten a Testedet.

A könnyebb út visz a Pokolba, nem a sors ami,

hanem a magyar, aki a magyar társát átveri!

Amit egykor Atlasz a hátán hordott,

Isten az emberiség sorsára bízott.

Nagy és nehéz teher ez a világ,

vállaira mindez telepedett reá!

Minek a gazdag felszín, fényűzés, csillogás,

ha a lélek szegény és táplálja a romlás?

Jóléttel ritkán társul szerénység, a bőség takar,

ami minden ép és egészséges elmét megzavar.

Ünnepekkor békés tömeg összegyűl,

a szeretet fénye másnapra már megfakul.

Megromlott világ, mit lát, ha letekint rá az Úr,

ma kéz kezet fog, holnap meg ugyanaz hátba szúr?

Volt egy szent hely, a Paradicsom egykor,

hol nem volt határ és kőfal sem még akkor.

A bűnnek fogant, de mégsem mostoha,

ott hatalom embert el nem tiport soha.

Mutassál példát, mely változtat gyermekben,

Hogy ébredjen a nemzet a rövid földi létében!

Higgyen Ő is abban, hogy tett lesz minden tettben,

és talán akkor az imákat meghallja az Isten!

Szombathely, 2017.01.19

Porfelhőt görget maga előtt a szél,

fújtat, fák lombjai alatt keresgél.

Rajzol a földre kusza vonalakat,

remegnek a levelek, maradnának még.

Fák kérgén, hova barázdákat vésett,

rejtette hosszú évek titkait az élet.

Sorban, egymás után keményen,

gyökereit fúrja a talajba mélyen.

Mag volt még, egy gondolat hogy él,

kis mókus az ágakon ugrált, nem félt.

Ejtette markából, pottyant a földre,

gurult tova sebesen, bele egy gödörbe.

Fiatal volt és tapasztalatlan még,

gondolta, erősebb ő mindenkinél.

Nem tisztelt senkit, vadon nevelkedett,

egyszer majdnem a földdel eggyé lett.

Még szikrázott a Nap, amikor feltűnt a semmiből.

ami útját keresztezte, mindent zúzott és összetört.

Sötét, fekete palástját csontba maró hideg követte,

ordította torkából: térdre, kinek kedves az élete!

Ki nem fél semmitől, kinek nincsen Istene,

kit baj még nem ért, a fájdalmat nem ismerte.

Egy volt millió sorstársa közül, aki mert.

Szembeszegült, farkasszemét a Halálra szegezte.

Társait lengén lesújtva

kitépte, családjától elszakítva.

E kis árvát dühében teperte, tépte,

vékony törzsét a földre terítette.

Ágait letörte, leveleit szétszórta,

villámlott, mennydörgött haragja.

Végső csapással lesújtani készült,

de megállt és megfordult, menekült.

Azóta már, sok-sok éve annak,

görbe testén a vihar nyomait hagyta.

Vándornak engedte, botját támassza,

leüljön pihenni lombjai árnyékába.

Nem mondom el a vihar miért távozott,

a kis fa sem győzött, te is beláthatod.

Bosszúra bosszúval válaszolni nem szabad.

engedj, tapasztalj és legyél önmagad.

Nap, nap után, szemlélte a természetet,

hallgatta a madarakat és csodálta az eget.

Csendben élt, figyelt, remélt

tanult abból, amit egykor megélt.

Lelkedben legyél mindig tiszta,

figyelj oda az intő szóra!

Gondolkodj, s majd felelj, ha kérdeznek,

őszintén és ne félj, ha újra fújni kezd a szél!

Szombathely, 2016.09.07

Miről mesélnek a fák, sudár fenyők,

vén tölgyek, szél tépte jegenyék?

Vénségében kidőlt platán, túlélő,

sorsához favágó keze nem tapadt talán.

Hegyek lábainál büszkén sorban állnak,

mint délceg és büszke katonák.

Tisztelegnek a fenyők, fejet hajtanak és várnak,

Amíg a napsugarak ráncaikhoz hozzásimulnak.

Aztán csend, és ez a legszebb pillanat,

mikor a reggeli ködnek a súlya alatt,

az első harmatcseppek játszadozva és vidáman,

csiklandozva a fák gerincét, alászaladnak.

Feltámad a szél, ágaik alá benéz,

gyorsan halad, bujkál, megriad.

Felnyögnek a fák, megéltek már sok vihart,

zúgolódnak e kedves, ám pimasz játék miatt.

Távol tőlük, alant, lent a völgyben,

út mentén, vagy éppen patakot követve,

nem ilyen egyszerű a jegenyék élete,

szomorú történetekkel van tele.

Nap, mint nap törzsük egyre ráncosabb,

reménytelenek a társaik miatt.

Lovak megfeszült lábai sárban taposnak,

Szekerek nyögnek terheik alatt.

Az erdő mélyén jajgatnak az utolsó szó jogán fák,

csattognak fejszék, fűrészek harapják testüket át.

Egyre többen vannak, galád módon tarolnak,

törnek az életükre, még hírmondót sem hagynak.

Miről mesélnek a fák, ha kérdi a gyermek,

hogy tölgyek helyett miért csonkok merednek reá?

Összesúgnak, leveleik rezzennek a szélben,

aztán szótlanul tekintenek el a messzeségbe.

Csak egy vén platán tudja a választ talán, 

ő szabadon él a Föld másik oldalán.

Olyan helyen, hol törzsére nem került pecsét,

gondtalanul élhette végig az életét.

Szombathely, 2016.01.23