ferzoltan blogja

Hálával tartozok és köszönöm, hogy vagyok,

testet kapott lelkem, halálomig benne maradok.

Kissé kopott, megnyúlt bőrömben lakhatok,

sürget az idő, de én mégis lassan indulok.

Teendőm sok, nyomait hagytam magamon,

ősz hajszálak fejemen, ráncok futnak arcomon.

Elég lesz a jóból, ha csak a felét is választom,

ismerve a rosszat, tükörből hallom válaszom.

Óvatosan lépkedek, háborúk nyomát taposom,

lelkemben szabadság dúl, ez örök támaszom.

Nézném a napot, ragyogását vakon megkapom,

szabad szemmel én is csak a Holdat láthatom.

A napos oldalán vidám lehetne, mégis szomorú,

másik fele boldogságtól teli, ám sötétbe zárkózó.

Félúton járok, gyűjtök, fejemben rendet rakok,

remélem, kérdéseimre jók lesznek a válaszok.

Vidám lenni ismét, fittyet hányva minden gondra,

élni úgy, ahogyan tehettem gyermekként a múltban.

És, ha aggat magára terheket bátor lelkem újra,

Tudjam, hogy lesz erőm letenni vállamról az útra.

Szombathely, 2020.05.13

Számomra egy örök paradoxon,

miért leljük mások végzetét az úton.

Lehet az sárga, fekete, vagy barna,

utolsó útján a végtisztesség járna.

Otthon melegében fellobban a szenvedély,

a magányt felváltja egy kiskedvenc életkép.

Családban ő a szeretet, szóra csekély esély,

emberként éltetik, s válik életmóddá ekképp.

Asztal mellé ülve osztoznak egy combon,

őseik nyomába sem léphetnek ezen a ponton.

Ápolt testét szőr helyett takarja egy kabát,

nem feltűnő már, hogy megváltozott a világ.

Emberszámban végzi mindegyik a dolgát,

még a hajléktalan sem mutat ilyen példát.

Miként a szülők egykor viselték a gondját,

most árvákként lepik el mindenhol az utcát.

Kínok között végzi, ha otthagyja a nyomát,

undort rajzol az arcokra, míg kíséri bánatát.

Tiszteletben kivételes, aki ismeri a kukát,

kutyagumi az orrára, ki otthagyja e csodát!

Szombathely, 2019.10.05