ferzoltan blogja

Önfeledten néztem, ahogyan az pörgött,

tengelye mentén időnként jól megdőlt.

Amint megállt, új irányba lendült,

balkezem által nyugat felé szédült.

 

Az Északi-sarkot felszabadítottam,

a fizikai törvényekkel hazardíroztam.

Magasba emeltem, dobálni is kezdtem,

édes pillanatok voltak egykor ezek...

 

Völgyek, hegyek, tengerszemek és sivatagi tájak,

térítők mentén az egyenlítőt hasonlónak láttam.

Rúgni nem szabadott, üres kartonvilág,

már akkor kezdtem érezni a súlyát.

 

Kontinenseket öleltem boldogan,

milliárdokat tartottam markomban.

Elkoptatott pontok jelezték némán,

mekkora volt egykor az én hazám.

 

Könnyeimet, ha szomorú voltam,

óceánok csendes kékjeibe sírtam.

Ujjaimmal, furcsa bizonytalanságban,

forgószelet rajzoltam széltében-hosszában.

 

Amint lépteket hallottam, gyorsan,

titokban mindent a helyére raktam.

Gyermek voltam, nem tudhattam,

hogy játékból mennyinek ártottam.

 

Hiszen ekkor állt feje tetejére a világ,

hó, zivatar, sártenger után jött az aszály.

Dörgött az ég, fújt orkánként a szél,

emberből lassan már nincsen, ki mesél.

 

Szép ajándék vár sorsára a sötétben,

sarjad az ifjúság, én őszülök reményben.

Földgömb kerül idővel erősebb kezekbe,

helyezzék e Földet öntudatos tengelyre.

 

Szombathely, 2020.03.18