embererika blogja

Takard be álmom, hogy érezd létemet
mint ködfátyol, e csodás hajnalon.
Fesd reám a virágzó réteket
csókolj, a gyöngyöződő harmaton.

Legyél szívemnek dobbanása bennem.
Repítsd fölém a vén holdsugarat,
lélegezz örök ritmusban velem
legyél az édes, szelíd pillanat.

Szeretem ha szeretsz engem
szeretem ha nevetsz velem
szeretem a becézésed
minden lélek érintésed.
Szeretem ám, ha hiányzom
szeretem ha rád kell várnom
szeretem ha épp rám gondolsz
gondolatban meg is csókolsz.
Szeretem a nap melegét
szeretem a tűznek fényét
szeretem a föld illatát
bőröd meleg tapintatát.
Szeretem szemvillanásod
szeretem szép szóvirágod
szeretem ha szeretsz engem
csordul a szerelem bennem.

fáj felszakadó zilált sóhajom
s az ábrándot, hogy még talán -hagyom,
szívem riadtan dörömböl érted,
velem rossz felé mész, úgy érezted
bár nyúltam feléd, már tovább léptél
azt hittem látsz de nem engem néztél,
utánad mennem is értelmetlen
mert Te előre nézel, hátra nem
csak lassítottál,-egy pillanatra
valamit megláttál rám pillantva
de nem tartottál és én elestem
holdtávnyira tűnik a szerelem.

Súlyát teszi hiányod
csendesen vállaimra.
Hallom, egy könnycseppbe zárt
reménytelen sóhajod
mert tudod, nem egy vagyok
az elhibázott sokból
s nem oldható a kötés,
mit szívedben ott hagyok.
Rezignáltan ölelem
árulkodó testem át.
Vonagló ajkam feszül,
a jaj-ok sírnak bennem,
szemem az égre vetem
s míg egy könnycsepp leszakad,
bennem dallammá válik
egy végtelen szerelem.

Lélegzetem, a tiédre helyezem
s mielőtt a percek az éjbe hullnak
a Hold mosolyát elküldöm altatónak,
majd ég és föld között, lehunyom szemem!