embererika blogja

Gyere, pihenj meg szívemen

Elszánt a szerelem, mely láncait tördeli
Zihál, küzd, a harc olykor földre kényszeríti
Ő, virágról beszél és szerelmet ad némán
Mámoros kéjt lehel, riadt sóhajjal ajkán
Végtelen, ahogy karjait  áradón fonja,
Bíbor ajka édes, mint a hajnal harmatja,
Remegő vágynak hangja a menny fölé szökken,
Nyög és sikolt, mikor lánca újra megcsörren.
Az ég is dühöngve elzavarja a Napot.
Mérget adj azonnal és ne hívj hozzám papot!
Könnyet zokog a kétségbeesés, nem közönyt
Fénytelen, megkövült csönd, mi szívébe köszönt.

Szürke felhő ereszkedik.
A hegyekre nehezedik,
Már majdnem a földet éri,
Szomorú zúgás kíséri.

Észrevétlen szellő lebben.
Hervadt levél arrébb rebben,
Körös körül minden csendes
Csak az ősz, mi körbe repdes.

Egy lehetetlen gondolat
Húzza saját árnyékomat.
Mélyen szántva az avarba,
Mintha titkokat vonszolna.

Sorsod, fonódni nem látom.
Háborítatlan magányom
Átadom a természetnek,
Mint szótlan sóhajt az ősznek.

Míg ott állok a szirteken,
Az eső zúdul hirtelen.
S lám-e borús hangulatban,
Eltökélten felkacagtam.

Lelkem egyetlen szobáját,
Virág díszben nyújtom én át.
S bárhol legyél mert szeretlek,
Megtartom a messzeséget.

Takard be álmom, hogy érezd létemet
mint ködfátyol, e csodás hajnalon.
Fesd reám a virágzó réteket
csókolj, a gyöngyöződő harmaton.

Legyél szívemnek dobbanása bennem.
Repítsd fölém a vén holdsugarat,
lélegezz örök ritmusban velem
legyél az édes, szelíd pillanat.

Nem vártam én szerelmet, emlékszel?
Kapaszkodtam kimondott szavakba,
Tele voltam felemás érzéssel.

Most arany a horizont előttem.
Benned azóta elégni vágyom,
Te vagy az mi örök az én tüzem.

A széllel együtt táncolok neked.
Szívem zakatol a mellkasomban,
Ha fülembe suttogja a neved.

A Nap lenyugszik, az éj hívogat.
Csókold hát szerelmed az enyémre
S örökre megbújok, szíved alatt.

Mi fáj, távol tartja az éjvászon.
Minden hiányom hozzád repülne,
A szerelem íze vagy ajkamon!