Isteni állatkert

Néha kiesik a kezemből a toll,

de ilyenkor jót nevetek magamon.

Sírjak? Minek? ...hogy mások nevessenek?

Inkább, amikor tudok, verselgetek.

Esik: kisüt a Nap a felhők felett,

az esőben új fénysugár született,

tudom, ez a fény nekem mutat utat,

a csillagok rám hintik varázsukat.

Szorosan fogom kezemben a tollat,

nekem a fájdalom nem parancsolhat,

most még az álmok világában élek,

a feketét ezért látom fehérnek.

Kettőnk közül te voltál az erősebb,

mégis (mert hagytad) két vállra fektettelek,

a "Szeretlek" mellé csak ennyit suttogtál:

"Imádom a vadmacskát benned."

Lógok egy hajszálon, s közben vigyorgok 

magamon. Nagyon jó nekem! Parolázik

velem az ördög és az isten. Ide-oda

dobálnak. Az ördögnek túl jó vagyok,

nekem meg unalmasak az angyalok.

A döntés az enyém...

Döntöttem: egy ideig még a Földön maradok.

(ördög, isten, ember: mindenkit bosszantok :)

Csak egy porszem. Senkinek sem hiányzik

ha messze fújja a szél. Ha hibázik,

ha mássá válik, mint aminek egyszer 

a teremtő erő megteremtette,

- bűnösként magát tengernek festette - 

élete száraz sivataggá válik...

Ami halott, már nem halhat meg többé,

benne valósággá válik az örökké.

De mi marad annak, aki itt marad?

Éjjel-nappal látja a rettegő árnyakat...