Isteni állatkert

Lassan csepegő cseppek
adnak újra életet,
megint hosszabbítanak,
hónapokat, éveket?
 
Játszik velem a sorsom,
mint macska az egérrel,
én akkor is szépeket
álmodok minden éjjel.
 
Lassan csepegő cseppek
ringatnak új álomba,
egyszer majd beburkolnak
hófehér, gyolcs vászonba.

Mi lesz velem? Nem tudom. Hol a
valóság, hol az álom néz be
az ablakon. A valóságtól
nem félek, az álmok mesélnek.
Nem érdekel, hogy mi lesz velem,
mert tudom, amikor párnámra
hajtom a fejem, az álmaim
valósággá válnak. Eltűnnek
az árnyak, csak fény mosolyog az
arcomon. Belekapaszkodok
a homokóra pergő, apró 
pillanataiba, benézek
a múlt eldugott zugaiba.
Tekerem az idő kerekét,
meglelem a mában a holnap
legújabb éltető-erejét...

Már nyolc éve nem engedek a
negyvennyolcból, letörlöm mindig
a port a polcról. Oda tettem
el az éveimet, kidobtam
a tévedéseimet, csak a
boldog pillanatokat őrzöm,
sikerült legyőznöm azt, ami
fájdalmat okozott, amitől
a lelkem is zokogott. Ha most
könnyezem, a könnyeken mosoly
csillog, a sorsomra kacsintok,
mert jól tudom, hogy nem irányít
engem, hisz az életem csak az
enyém, egy általam írt regény,
egy véget nem érő történet,
amiben bármi megtörténhet.
De mosolyogva vállalom a
saját döntéseimet, mert én
döntöttem, azok az enyémek,
nem veheti el senki tőlem.
Bármikor dönthetek másképpen,
ebben az életnek nevezett
útvesztőben...

Azt bírom magamban, hogy az egyik
pillanatban rád mosolygok, majd a
következőben jól beléd rúgok.
Tudom, te ezt nem szereted, viszont
nekem ez tökre jól esik, asszem
ilyenek a zsenik, de lehet, hogy
mégsem, csak én képzelem magamról,
meg vagyok győződve igazamról,
még akkor is, ha tévedek, olyankor
a távolba révedek, átnézek
rajtad, eszméletlenül felizgat
ahogy élvezed, amit én teszek - veled. 
 
(természetesen nem azt az
őrűletet, amit fentebb írtam,
csak bolondoztam, mert ilyenem van...:)

A hegyvidékek gyermeke vagyok,
a bűvös Holdanya fény-leánya,
a tavi alkonyat álmot hozó,
az ébredő hajnal látomása.
 
Állandó vagyok a pillanatban, 
az életet tápláló változás,
bennem a végtelen út kezdete,
s a megérkezésben a távozás.
 
Vagyok, aki mindig befelé néz,
így kerekben látom a világot,
mosolygó könnyekkel köszönöm meg
sorsomnak a fénylő láng-virágot.