Vissza... még magamnak

Hold-alvón osongat felém a hajnal,

harmat-lágy hóvirágai fehéren

illatoznak, múltvágyásom szemében

látlak, a jelennek újra megkaplak.

Valaha egy-sorsunk partján állok,

a könnydűnék visszhang-magánya között,

s átnézek a messze-lettél fölött,

most én hunyok pilládra szelíd álmot.

Szívem lombölelésben őriz ma is,

noha rég hideg sírpárnákon alszik

öröknek remélt szerelem-holnapunk.

Szenvedélyünk gőzhajója elsüllyedt,

én mégis vissza-szítom a csend-tüzet

magamban, bár többé össze nem olvadunk.