Úgyis az enyém

Függönytakart rég-időkbe húz a szív,

arcráncaimon hordozlak, bár múlt vagy.

Kiolvasott könyv a lelkem, s úgy sír

most, mikor felidézve ide súglak.

Emlékszem, tűzlobogón olvasztottál

életrészeddé, ajtó-zárt önmagam

nyitotta hited kulcsa, oly vad voltál,

mégis, mint a szelíd tavasz, csöndhavam

úgy bimbóztad lágy szerelem-hangokba.

Még érzem, hogy szültél bennem vágylírát,

mellyel hozzámtartozóvá alkotlak

ma is. Hegedű-bús gondolat-tintám,

betűhúron emlékezésbe zenél,

dallamod fájdalma úgyis az enyém.