Te voltál s te vagy

Volt idő, mikor rozsdába lepett a csend, 
káoszként zavargott bennem a fájdalom,
jöttél, mindennapjaimnak lettél a rend,
éjszakám ma csillag-szép, és nem árnyhalom.
Tétova voltam, bolyongó céltalan,
most látom a bizonyosságot, benned,
a létezés már nem múlttól mély katlan,
te vagy az érdemes, kezem fogó kezed.
Te vagy a határ és a végtelen. Tudod,

tovatűnt lényemből az évszak-változás,
bár szelídülésem lehet majd megunod,
már értem, te vagy, te voltál az állomás,
hová magányt fázó ösvények vezettek.
Egykoron könnyektől sós volt az érzés,
most keserűség ízek nélkül szeretek, 
ez újdonság, amit tőled ismerek.
Lassan nyílt az ajtóm, s engedtelek
beljebb, úgy féltem a csalódás-hideget,

s lám, szerelem-forrón melengeted
perceim másfél év közös-lépés után is.
 Hagytad, hogy tüskéim lelkedig szúrjanak,
nem eresztettél a távolság utcáin
kószálni, hallottad, ahogy súgtalak
szavak nélkül, idebent. Te voltál, te vagy
az út, melyet sokszor elveszve kerestem,
és nem kell, hogy magadból még többet adj,
már enyém minden, szemedben a szerelem.