Rendszertelen rendszeresség

Gésa arcú hajnalra tekint a csend,
most még van a világban valami rend,
ahogy párapillangók szirmokra szállnak,
és az élet kútperemén sorsok járnak.

De a búzavirágfelhők könnyűje alatt,
a kék sokszor nem a végtelenbe halad,
mert a halandóságból csak vonal marad...
Mosolyok gyolcsa csak így könnyé szakad.

Az ébredés malomkerék-fordulás,
mindig az első, kócos, hangyaboly-zsongás.
A felszín folyamtükör, látszón sima,
szemhéj közé zárt jóságbújás, mirha,

gyarlóságok halmazában gyertyaláng-ima.
A súlyokat a hát egyre gyöngén bírja,
ám a nagy tollnok Isten. Csak szemcsés a tinta,
és az ember leírt idejét sokszor átírja.

Mennyi betűrovás, testet öltő kínja!
Univerzum-fényévekben üveggömb
minden porhüvely-világ, törhető gyöngy.
Csillogása hol talmi, hol magzati-tiszta,

olykor a másét sárga mérgűn, fok közt szidja.
Napsugárférceket ölt az öröm-apró,
vitorla-lélekkel úszhat a perchajó.
Zátonyokon titkok könyvtárának nyitja,

csak búvártudás nélkül a megtalálás ritka.
Uszonyokkal is uszonytalan, korallszív,
tajtékgyolcsok közt, a fehér alatt minden szín...
Sok a légcsavar, és a széljárás szimpla...

Minden naprendszer-részecske itt lent kevés,
varrathasadásra felismerés-szegés.
Minden szükség, és még túl sok a semmi is,
bár jutnánk el a belső rendszerekig...