Őszök

Lombvásznú színmontázs tarkasága, lágy

mályvasugarú esti Ég, mézfakó

hajnalokon melegség utáni vágy

az ősz, vele hűvösen koppan fénypatkó.

Földek mellkasán terül párahaja,

miből a langymúlás déridőket szül,

s ahogy szétcsordul lámpacsóvák vaja,

lehelethomálya az éj tükrén megül.

Avarzörgésben kacagás csilingje,

miközben gyermekek szélröptűn szórják

a szabadság szózatát, és bilincse

elpattan a szívnek, minden, mi fonák,

eltűnik örömpozsgától pirosult

arcukat látva...Megannyi pillanat

ez, mely a komorság ellen idomul,

mikor az őszi mosolyok így izzanak.

Közelebb bújások perce a bentben,

szívveréscsöndek tisztasága, ahol

vágyfáklyák gyúlnak két simuló szemben,

míg száj a szájba csókolva karol.

Cseppnyi érintések mélységbeszéde,

suttogások forróján font ölelés,

egy falatka törődésíz ebédre,

hol a szerelem ujjhegye összeér,

és az ősz gyönyörűségein alkot.

Kihalt utcák tüdejéből lélegző

halál, mi a hontalanságnak adott,

hiszen a testhatárukra érkező

tűrésben csak biológia-rabok.

Mint a hulló levél, úgy ernyednek el

a túlélésbe kapaszkodó karok,

köztük a farkastörvény jó prédát lel,

mialatt felfalja életük múló

köztucatként. Lelkeket hantol ki a gyász,

a hitgyertyákat kis pislákra fújón,

és a tekintetekbe ég a könnyláz.

Nem is kell a halottaknapja, az ember

emlékütőere valahogy fájóbb

hangosan lüktet. A szótlanság meder,

mert a hiány mind felszín alá ásóbb.

A temetőkben, a halmok keze közt

ott enyészik lényegünk egy-egy magja,

s miközben magunkba fogadjuk az őszt,

maradt kevésségünk sírvázákba rakja.