Őszi szerelmezés

Fekete szárnyak lebbennek, lepke-árnyak,

és aláhull az alkonyi homályselyem...

mint kagyló a gyöngyét, pillám alá zárlak,

a kettőnket eggyé érintő vágycsendben.

A szélben most megsimulnak mind a mézlő

barkalevelek, tükörképei kezed

gyöngédségében jólesőn hazatérő

testemnek...Párás hajnali kék a szemed,

ahogy felgyúlok benne, Tőled szeretve,

s fénye szétárad Rád ébredt szívemen.

Sóhajok...piciny esőcseppek, remegnek

szádnak szomjú földjére, míg ízeden

akár a zsongó természet, részegen,

mégis tisztán virágtermést szülök Veled...

Mennyekig dobogsz velem, Istent lélegzem,

mikor magad fölé emel szívtenyered,

s a csillagok aranypipacs-mezején

szerelembújón békét ragyogsz bennem...

Így vagyunk kamaszok az őszben, Te meg én,

az időből kiszédült örök percben.