Kőerdőben

Betonfenyőknek tájéka a város,

hol örökszürkék a panellombok,

és a lélegzés gépvilágtól káros.

Itt bástyák emelkednek, nem lágy dombok,

melyeken a kacajos tavasz elhever,

miközben a fényét kihamvadó Nap

égi palettán esti pozsgát kever.

E helyen igazi sötétséget kap

az árnyék, sejtetve az utcaélet

egyedüli magányát, az éhes csendek

fogkoccanását, míg hajnalba égnek

a gyertyaálmok. Falkásak a trendek,

a közöny és monoton szalagfutás,

vékony intimszférákban mennyi dudás,

nehezen férnek meg a falak között...

Oroszlán a csend, hisz az éjjel mögött

folyton morog, csitulni is képtelen,

s ragadozóként fal fel a mentalitás:

szomszédi közelséged nem érdekel!

A mosoly csupán finom eltaszítás,

mélyében üres kosár a figyelem,

és liánként kúszik rád, hogy sok hangya

a bolyban mégiscsak lehet idegen...

Borzongat hordák fiatal, vad hangja,

hiénás nevetése erejüknek.

Ennek az erdőnek szíve nem dobog...

Hidegségei bordákba beleütnek,

szemében farkasok törvénye lobog.