Epigrammák édesanyámnak

  
 
Őszi harmatfák lombjai alatt 
alszod a megpihent sors álmát, de 
lelked halhatatlan, mint felnyíló csend   
mit pilláiról ébreszt a hajnal.
 
 
Szívdobbanásaimban ma is élsz, 
földágyad paplana lecsurgó könnyem, 
keresztem halálod emlék-könyve,   
csillagfáklyákon örök gyászként égsz.
 
 
Hiányod gyertyája szüntelen lobog, 
Holddá gyúl az éjszaka kanócán, 
elvesztésed darócos valóság, 
súlyát gyermekké árvulva hordom.
 
Újra születsz minden pirkadatban, 
mint sírvirágaidban a tavasz, 
köldökzsinórunk soha el nem szakad,   
sóhajom őriz minden pillanatban.
 
 
Úgy látlak, akár ködön átizzó fényt, 
homályosíthatatlanul, az enyészet 
borostyána nem nőheti be emléked,   
mosolyod simogat, mint májusi szél.
 
 
Nem múlón ragyogsz, mint pirkadati 
Ég látómezején a kelő Nap, 
a felejtés téged soha meg nem kap, 
s e szeretet a fájban vigaszt tanít.