Átváltozás(ok) I.

(Tavasz)

Sápadt tündérszárnyfényként reppen a hajnal,
révedek a belső folyózajlásokon,
s látom, zúzmarát sír fentről pár angyal.
Régen kikericsek kacagtak az árkokon,

bibe-álmok nyíltak márciust ébredőn,
a hajnalcsöndek pacsirtaszívhangján
vadvirágok szembogara leskézte a mezőt,
míg bogárzöngéktől zsongott a sarjadás.

Hajdan a csillagok üvegcipellőben
jártak, és a Hold mesekönyvét olvasták,
én gyermekként néztem lélekünneplőben
ahogy arcuk aztán sziromvánkosra hajtják.

Ma csak gyufalángparázs már a tavasz,
a szellődúdolás is ködben borzong,
kevés a zöldeknek a kovász, a malaszt,
Földanya homlokán a vész tele borong.

Ma az Isten páracsepp-könnye mindent áthat,
- az öbölkékekre hullnak tört angyalglóriák,
ez a bánat az embersorsra szárad,
és elperegnek lassan az utolsó diák.