Akkor

Október volt, születésnapod épp csak

elmúlt, csendesebben járt-kelt a szél is,

akkor én kiléptem a kapun mégis,

nem észleltem, hogy a halál fészket rak.

Őszi langyosságban ragyogott a Nap,

levelek enyésztek avarrá lassan,

akkor aludt el szívverésed halkan,

csak az üres ház volt ágyadnál a pap.

Szemed szótlan, egyedül hunytad örök

álomra, nemébredésed látva törött

darabokra a gyermek és az élet...

Arcod mint a hó, fehér volt és szelíd,

de nincs idő mi hiányodon enyhít,

mert akkor sorsom gyász-pokolra égett.