A feltámadás gyermeke

Kis harmatmohák ülnek a fákon,
tekintetükben szunnyad el Nap,
bár bíbora most vércsepp a barkákon.
Halandóságom lényege oly halk,
réveteg néz a történelmen túlra,
hol Isten fia egykor közöttünk járt,
érte szívkápolnám ma gyertyáit gyújtja.
Tán tudta, hogy rá Golgota-végzet vár,
Heródes-kezek szögelték sebeit,
míg fehér turulként fölébük szállt.

Vak tömeg várta utolsó perceit,
kínjaira sötét gyűlölséget hányt,
míg csontig csapott az iszonyat ostora.
Meghasonlott hit font töviskoszorút,
s készült szentségtelen halotti torra,
térdre érte talán csak az Ég borult.
De a báránysorsú tűrt, pedig tenyerén
bűneit cipeltette az emberiség,
mégsem süllyedt el a szennyek tengerén.
Ma a hajnalok rebegnek csendmisét,

ahogy némuló szívveréseinek
visszhangját fel-felsírja a húsvéti szél.
Nézem téllé deresedő lényeinket,
ma minden olyan masszív, közönyacél.
Tudom, szenvedése rég békét talált,
és nem hoztak a csillag-lélekre halált.
De mintha én lehetnék anyja, veszem őt
vállamra, hogy a sokat látás nehezét
letegye. Fény születik felhők fölött,
látom a kereszt tiszta arcú gyermekét.