A mi nyarunk

 

 

Áfonya-fekete éj, közelség-selymed

pillámra hulló nyugalom-fátyol,

simulásod érzése némán átfon,

zafír-ragyogás rám mosolygó szemed.

 

Sugár-parázs vagyok fellegek között,

lényemre csókolod ajkad Nap-ízét,

Hold leszek, tükrözöm arany-tűz színét,

lebegek szabadon az idő fölött.

 

Pipacs szirmok bőrömön érintéseid,

az együtt-lélegzés mégis létezik,

csendem hozzád bújva haza érkezik.

 

Egész valóm önként kéri vétkeid,

sejtem és csontom is terád éhezik,

vágyunk eprét pillantások érlelik.

 

Mint erdőben a lombmorajlás tiszta

 zenéjét ha hallom, most úgy issza

lélekfülem álmodásod szép hangját.

 

Kalász-suttogások vallomásaid,

magaddal űzöd el arcom árnyait,

szomjún örülöm gyöngédséged szavát.

 

Búza fényű hajnal szőkül az Égre,

szegfű-lágy illat a veled-ébredés.

Nem is kell több, csak ez a nyár-létezés,

mely karodban mámor-fülledten éget.

 

Majd mint a hűvös pirkadati pára,

csillogunk egymás íriszébe szótlan,

összetartozásunk egyetlen sóhaj,

szél-madárként a kék végtelent járja.