S.MikoAgnes blogja

Hajnali háromkor még hűs levegőn,
rovom a köreim korán ébredőn.
Hűséges kutyuskám nyomomban baktat,
csendesen örülünk az újabb napnak.
Esthajnal csillaga még fenn az égen,
vidáman ragyog ránk:-Jé, ti már ébren?

Lassacskán ég széle bíborba borul,
tűnik a sötétség s ím fénykoszorú
jelzi most keleten a nagy érkezést:
felgurul égre felséges fénykerék!
Felhő nincs közelben, ragyog a kékség:
-Köszöntünk Napfenség! Hozz nekünk békét!

Kikeltem ma ágyból, még inkább magamból,
szeretet-szó helyett most éppen harag szól!

Kit bántana versem, kerüljön messzire,
ne fájjon miattam költői kis szíve!
Későbbre se várjon művészi sorokat,
korszakos műveket, világra szólókat!

-Amatőr rímelő vagyok hidd el nekem,
szívemből írok én, hiszen így szeretem
sorokba rendezni gondolataimat,
boldogan szót adva hétköznapjaimnak!
S ha leszólod versem, fáj az nekem nagyon,
ezért rút kritikád szó nélkül nem hagyom!

Vannak kik kedvelnek, áldja őket Isten,
széppé teszik napom, ez elég úgy hiszem
e ronda világban, hol kevés az öröm,
ezért kerülj engem:
Őket megköszönöm!!!!!

Visszatért a kemény hideg,
pár napja jég kutya vizén,
hideglelős hajnalokon,
nem mehetek kertbe ki én.

Alvásom már ugrott négytől ,
ágyam kidob, ez rettenet!
Párom, Micim alszik mélyen,
kerül álom csak engemet.

Ólomlábon cammog idő,
én ablaknál elmerengve,
száguldoz sok gondolatom:
jaj, de messze napfelkelte!

Lassan, lassan színesedő
kelet felől égnek alja,
váltakozón szép színekkel
gyönyörködtet, marasztalna....

De már idő! Kutyám jelez,
mégis menni kell a kertbe,
a "dolgait" nekem végzi
csak! újabban reggelente.

Bemozgatom kezem, lában,
felkapkodom meleg ruhám,
Micim vezet kert végébe.....
és kedvem is jobb ezután!

Szeretet-szavakkal,

szemérmes szavakkal
suttogom el néked,
örök érzelmeim
szívemből megéltek.

Első emlék rólad
boldogság lelkemnek,
mikor barna szemed
arcomon feledted.

Nem volt az oly régen,
alig hatvan éve,
s nem fakult az emlék
összekötő fénye.

Dobban öreg szívem
ma is hevesebben,
mikor pillantásom
lopva reád vetem.

Nem látom ősz hajad,
sok-sok apró ráncod,
karcsú fiút látok,
kivel roptam táncot.

Lábam már meglassult,
énhajam is ősz lett,
ám
mily kedves idézni
kezdeti időket!

Felsejlik néha halvány szép
emlék... ma könnyes ajándék...
Kora tavasz, ketten együtt,
szemet vonzó virág, szedjük
fűben kutatva, kacagva,
kicsi lányka s édesapja.

Apa magas, sőt óriás,
rágondolván hideg kiráz,
lelkemben mély nyomot hagyott...
harmadnapra lett ő halott.
Halott harmincegy évesen...
s én idősen emlékezem!

Gyűjtött virágunk ibolya,
rajtam rózsaszín kisruha,
derekánál körbe-körbe
azt apukám tele tűzte
kék és fehér ibolyával
és vitt haza, vitt  nyakában.

Édesanyám gyönyörködve
látványunkat megkönnyezte...
s ó, ezt a nagy boldogságot,
mit világ is ritkán látott,
nem feledem én míg élek,
őrzöm míg jön végítélet...